ZETApress

Vidám eset egy mentős hétköznapjaiból ? 6

A mentődolgozóknak a mentésekről esetleírást kell készíteni a menetlevelükön. Ennek fontos szabályai vannak. Tartalmaznia kell, mi történt az egység kiérkezése előtt, mit észlelt a helyszínen a mentődolgozó, valamint azt is le kell írnia, hogyan járt el, és milyen egyéb segítséget vett igénybe a beteg megmentése érdekében. A szabályzat nem mondja ki külön, hogy az esetleírás mindig prózában történjen, enélkül is mindenki magától értetődőnek veszi. Ezért is okozott némi megütközést a ’70-es évek második felében az alábbi ? versben elkövetett ? esetleírásom az egyik pásztói menetlevelemen.

A vers hosszú ideig beszédtéma volt kollégáim körében. Néhány kifejezése ? például az erős rendőr elvtárs ? szállóigévé vált a rádióforgalmazásban. Fegyelmi mégsem lett a dologból, mert nem volt vele szemben ütköztethető jogszabály. Ez az epizód is a szomszédos Tarhoz kapcsolódik. Tudják, ott intézkedett az a határozott tanácsi dolgozó, akiről tegnap írtam. Íme az alkotás:

Részeges úr kamasz fia Jól berúgott a szomszédba
Egy létrára fel akarta Kötni magát az udvarba
Jött az apja, észre vette És a létrát eldöntötte
De a fiú nem nyugodott Ablakot tört, vagdalkozott

Megijedt a nagy rokonság Menteni kell a fiúcskát
A mentőkért elfutottak Jaj, mit láttak a bajtársak
Kezeiben üvegszilánk Megvagdosta karját, nyakát
Ha közel jössz, én kinyírlak Mondta durván kollégámnak

Sebellátás lehetetlen Mentőegység tehetetlen
De nyitva van a faluba’ Az új káembé-iroda
Jött az erős rendőr elvtárs Segítette a beszállást
Fellépése határozott Így a helyzet megoldódott

A sérült fiatalembert tehát ellátott kar- és nyaksebével kórházba szállítottuk. Kijózanítása, öngyilkossági szándékáról való lebeszélése már az osztályos orvosok feladata volt. A verses esetleírástól a betegellátás sem szenvedett csorbát. Akkor viszont miért haragudott volna bárki is a helyi és a magasabb szintű mentő vezetők közül? Szerencsére nekik is volt humorérzékük. Reméljük, ez a mai főmentősöknek is megmaradt!

Mentőmunka vidéken

1975 tavaszán kezdtem a mentőmunkát Balassagyarmaton. Akkor öt mentőállomás, három kórház és egy szülőotthon volt Nógrád megyében. Salgótarjánban és Balassagyarmaton 2-2 24 órás, míg Bercelen, Nagybátonyban és Pásztón 1-1 24 órás szolgált. Mellettük hétköznap ? s akkor csak vasárnap volt ünnep ? több nappalos kocsi is futott az állomásokon. A tarjániak és a bátonyiak Tarjánba, a gyarmatiak Gyarmatra, a pásztóiak Pásztóra, míg a berceli mentők Gyarmatra, vagy Pásztóra vitték betegeiket. A pásztóiban és a gyarmati kórházban nem volt traumatológia, ortopédia, urológia és a koraszülött ellátás, így ezeket a betegcsoportokat az egész megyéből Tarjánba kellett szállítani, mert ott ezek az osztályok is megvolt. Pszichiátria viszont csak Gyarmaton volt, így oda meg a tarjáni Ideggondozóból is tovább kellett vinni a betegeket.

A kötelező havi óraszám 210 volt, de valójában 24/48-as szolgálatban havi 240-et dolgoztunk, s a nappalos kocsikon a havi hat munkanap és napi 8-10-12 órás szolgálat miatt kijött ugyanennyi. Egy orvos ? a megyei vezető főorvosnő ? csütörtökönként nappal kocsizott, 1978-ig nem volt máskor orvosi szolgálat a megyében. Minden esethez a soros egység ment, függetlenül attól, hogy szakképzett, vagy szakképzetlen ápoló ült-e rajta.

Akkor még nem volt a Delej utcában megszokott szekundánsi rendszer. Az új belépők két nappalos hetet töltöttek a tarjáni, vagy gyarmati állomáson, közben tanulták a szabályzatot, bementek a helyi kórházba megnézni néhány szülést, s a második héten valamelyik tapasztalt kollégával ? minden nap mással ? vonultak. A második hét végén a főorvos asszony levizsgáztatta őket az alapvető egészségügyi ismeretekből ? sebellátás, végtagrögzítés, életjelenségek megállapítása, stabil oldalfekvés, szabad légút biztosítása, eszközös és eszköz nélküli újraélesztés ? s másnap már önállóan dönthetett. Havonta egy nap kötelező továbbképzés volt szeptembertől májusig, melyet júniusban vizsga követett. Ettől függött az augusztus 20-i jutalom. További két alkalommal ? április 4-én és november 7-én kapott jutalmat az a bajtárs, akinek nem volt fenyítése az előző ciklusban.

Akkor az érettségizettek egy-két év gyakorlat után 10 hónapos levelező tanfolyamon, míg az érettségi nélküliek féléves budapesti bentlakásos tanfolyamon szerezhettek szakápolói oklevelet, de ezt 1976-ban megszüntették. Mindenkit ? így engem is ? kétéves általános ápolói és általános asszisztensi levelező tanfolyamra küldtek a salgótarjáni egészségügyi szakiskolába, melynek sikeres elvégzése után kezdhettem meg ugyanott 1978-ban a 10 hónapos szakápolói képzésemet ugyancsak levelező szakon. Ennek elvégzése után lettem mentőszakápoló 1979-ben.

A mentőszakápolói képzés is akkor alakult át. 1976-78-ban 15 mentőtisztet képeztek, közülük három ? a tarjáni megyei és a városi főápoló, meg egy balassagyarmati szakápoló ? Nógrád megyei volt. A 15-ök egyből a 3. évfolyamon kezdték a főiskolát, mert eddigi mentőmúltjukat betudták az 1-2. évfolyamba. Végzésük után, 1978 nyarán beindult Tarjánban és Gyarmaton a hétköznapi nappalos orvosi ? azaz mentőtiszti ? szolgálat, melyen ők is orvosi tevékenységet végeztek. A következő mentőtiszti képzés csak 1978-ban indult, ők már négy évig tanultak és 1982-ben végeztek.

Jómagam a megye mindegyik állomásán dolgoztam, majd 1979 nyarán friss szakápolóként lakhelyet váltottam, s a Pest megyei Tökölre költöztem és a szomszédos Szigetszentmiklós-Gyártelepre helyeztek át. Állomásunk előtt szállították trélereken az Ikarus-alvázakat a Csepel Autógyárból Mátyásföldre. Az a mentőállomás ? miként az ottani buszgyártás ? rég megszűnt, pontosabban egy helységgel arrébb, Szigetszentmiklósra költözött. Oda már nem mentem velük, 1980 januárjában elköszöntem az Országos Mentőszolgálattól, s különböző kórházi osztályokon, Budapesten és vidéken folytattam az ápolói munkát.