Az egyik kerületi bíróság elnökhelyettesét épp a telefonnál találtam a ’90-es évek elején. Egy kisszövetkezet elnökét igyekezett meggyőzni, hogy fizesse ki egyik beosztottjának szeptemberi munkabérét. Az illető úr ugyanis egy hónapig a bíróságon ülnökölt. Munkája állampolgári kötelessége, a fenti időre munkahelyén átlagbér jár, amit viszont a bíróság az egyéb járulékkal együtt átutal a munkáltatónak. A meggyőzés, ha nehezen is, de sikerült.

Az elnökhelyettes asszony szerint a munkaadók így is nehezen engedik el évente egy hónapra beosztottjukat. Volt, akinek emiatt fel is mondtak. Helyét azóta sem töltötték be. Furcsa, hogy csak akkor hiányzott, amikor a bíróságon ülnökölt, most mégis tudják nélkülözni! Az aktív dolgozók lemorzsolódása ezért is nagy. Helyüket az állástalanok és a nyugdíjasok foglalják el az ülnöki székben, mert nekik a nyugdíj vagy munkanélküli-segély mellé ez a kis pénz is jól jön.

Kíváncsi voltam, hogyan fogadnák a munkaadók a felvételre jelentkező ülnököket, ezért találomra néhány cégnél telefonon munkát kerestem akkoriban. Az első hely egy fővárosi közmű-vállalat volt. Velük már az első percben közöltem, hogy ülnök vagyok. Fegyveres biztonsági őröket kerestek, erkölcsi bizonyítvánnyal. – Nekem, mint ülnöknek ez természetesen megvan – mondtam a biztonsági igazgatónak. – Máshol hogyan viszonyultak ehhez? – kérdezte. – Ez csak azokat zavarná, akik rendszeresen jogsértéseket követnek el, de Önök nyilván nem ilyenek! – feleltem. Azóta is várom a visszahívását, pedig már egy évtized is eltelt azóta.

Egy külföldi tulajdonban lévő üzletláncnak sem kellettem eladónak, s egy magán egészségügyi szolgáltatónál sem volt szerencsém. Mindkét főnökkel hosszasan elbeszélgettem, s csak a személyes találkozás időpontjára mondtam, hogy épp akkor ülnökölök majd a bíróságon. Gyorsan le is tették a telefont mondván, hogy hívjam őket másnap újabb időpontért. A következő nap azután közölték, hogy a helyet már rég betöltötték. Lehet, hogy voltak náluk munkaügyi visszaélések? Lehet, hogy zsebbe akartak fizetni, vagy jogtalanul túlóráztatni? Ezt már sosem fogom megtudni. Maradok jóhiszemű, s elhiszem, hogy csak a gyakori távollétemtől féltek. Anyagi káruk nem származott volna belőlem, s erkölcsi sem, ha becsületesek. Remélem, hogy mindannyian azok, s nem attól féltek, hogy őket akarom majd feljelenteni!

Az aktív korú ülnökök megsegítésére a Reform Hírmagazin tudósítójaként írtam meg akkoriban, hogy részükre kft-t kellene létrehozni. Ide léphetnének be azok is, akiket munkahelyük bírósági munkájuk miatt „kiutál”. Egységes munkabért kapnának, mondjuk tanácsadói tevékenységért, de a négyéves ülnöki ciklus alatt folyamatosan a bíróságon dolgoznának.

A kft-nél lenne leadva munkakönyvük, tehát aktív dolgozónak számítanának, megállapított bérüket és a járulékukat pedig a bíróság utalná át a korlátolt felelősségű társaságnak. Gyakorlatilag így a dolgozók a bírósági munkájukért lennének megfizetve. Ilyen kft-k alakulhatnának Budapesten és minden megyében, s a munkaadó az ülnökök érdekvédelmét is ellátná. Kár, hogy felvetésem süket fülekre talált, s az ötlet sosem valósult meg! (Lehet, hogy nekem kellett volna megalapítani?) S mivel nyolchetes bírósági sorozatunk Virágvasárnap is az ülnöki munka bemutatásával indult, így ezen témával fejezzük be azt Pünkösdvasárnap is.

Sosem hitte volna a 42 éves üzletvezető, hogy egy év múlva pszichológushoz kell mennie. Egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott közel húsz éven át, ahol fokozatosan haladt előre a ranglétrán. Valaha kereskedelmi iskolát végzett, a beszerzés és az értékesítés lebonyolítása töltötte ki életét. Egy éve aztán történt valami. A vállalatot átszervezték, privatizálták.

Az új tulajdonos megkezdte a létszámleépítést. Előbb az idősebb szakembereket küldte el, majd sorra került a negyvenesek korosztálya is. Arra is gondoltak a főnökei, hogy minél kevesebb dolgozónak mondjanak fel. Inkább olyan helyzetet teremtettek, hogy a munkavállalók elmenjenek, így nem kell részükre végkielégítést fizetni. Ferenccel is ezt tették, Átszervezés címén alacsonyabb munkakört, s jóval kevesebb fizetést ajánlottak neki. Abban bíztak, ezt úgyse fogadja el.

Ferenc gondolkodóba esett. Ha vállalja a kevesebb fizetést, főnökei később is felmondhatnak neki. Akkor viszont jóval kevesebb végkielégítést, s munkanélküliként sokkal kisebb járadékot kapna. A munkanélküli-járadék nagysága ugyanis a felmondáskor folyósított átlagkeresettől függ. Ha ő mond fel, három hónapig nem jogosult a járadékra, utána viszont az üzletvezetői fizetése után járó összeget kaphatja. Hosszas töprengés után ezt a megoldást választotta. Főnökei fellélegezhettek. Sikerült tőle végkielégítés nélkül megszabadulniuk.

Ferenc először élvezte a semmittevést, de néhány hét múlva elege lett az egészből. Különféle alkalmi munkákat keresett, de ott csak kihasználták. Szerencsére 3 hónap múlva regisztrálták a munkaügyi központban, de újabb heteknek kellett eltelniük, míg pénzt is kapott. Elkezdett hát munkahelyet keresni. Szeretett volna megint tartozni valahová. Hiányzott, hogy reggel nem mehet be a munkatársak közé, nem lehet tagja egy alkotó közösségnek. Húszévi rendszeres munkavégzés után ez érthető.

Először a szakmában próbálkozott. Nézte az újsághirdetéseket, böngészte az állásajánlatokat. Előbb telefonon érdeklődött, később személyesen tárgyalt a hirdetőkkel. Mindenütt falakba ütközött. A 40 éven felüli férfi után senki sem kapkodott. Mindenki fiatalabbat akart, kevesebb bérért. Később már az sem érdekelte, milyen munkát kaphat. Mindegy volt már neki, csak dolgozhasson. Ekkor akadt meg a szeme egy portási állást kínáló hirdetésen. Bekopogott hát a meghirdetett címre.

Nem magát vártuk – mondta az előadó –, ide mást akarunk felvenni. Ne vegye el előle a helyet! – kérte. Ferenc a rendszeres elutasítások hatására ingerült lett. Biztosan a rokonát várta – kiáltozta –, de majd én megmutatom! Feljelentem a munkaügyi hivatalnál és a bíróságon is! Vegyen fel, mert van üres állás! Azért hirdettek!

Az ügyintéző megdöbbent. Félt a bírósági hercehurcától. Vigye el más a balhét – gondolta. Eszébe jutott, hogy a cégnek pszichológiai laboratóriuma is van. Ők vizsgálják a jelentkezők némelyikét. Nem mindenkit, csak a kulcspozícióban foglalkoztatandókat. A portásokat ugyan nem kéne vizsgálniuk, csak a fegyveres őröket, de Ferencnek ezt nem kell tudnia. Elküldte hát őt is vizsgálatra, s közölte, hogy csak utána veheti fel. A férfi távozása után felvette a telefont. Elmondta a pszichológusnak, hogy Ferenc nehéz eset, akivel vigyázni kell.

A laborban már várták a férfit. A vizsgálatvezető különleges feladatsort állított össze számára. Ferenc besétált a csapdába, mert érkezésekor őszintén feltárta az előzményeket. Azt is elmondta, hogy alkalmatlansága esetén ő bizony megfellebbezi a döntést. Beszélt a korábbi elutasításokról, munkaviszonya megszüntetéséről, s arról is, hogy ez a portási állás biztosan egy rokonnak lehet fenntartva a cégnél. Bízott a szakember, a lélek ismerője megértésében.

A teszteken, a műszeres vizsgálatokon kiválót produkált, mégsem örülhetett a sikernek. A pszichológus nem merte alkalmasnak minősíteni. Agresszivitása volt a felvételét kizáró ok. Egyik holló sem vájja ki a másik szemét, tartja a közmondás, de itt többről volt szó. Nemcsak azért minősült alkalmatlannak, hogy az őt vizsgálatra küldő vezetővel szemben ne neki legyen igaza, hanem másért is.

A pszichológus attól félt, hogy portásként a férfi esetleg durva lesz egy vitatkozó, erőszakos ügyféllel, erősebben tart vissza egy betolakodót, s akkor a laborvizsgálat eredményét, a labor létjogosultságát valaki még megkérdőjelezhetné, s akkor ő is mehetne munkát keresni. Egy munkanélküli miatt ezt senki sem akarja kockáztatni. Egyszerűbb olyan véleményt írni, hogy ne lehessen felvenni a férfit.

Ferenc most tovább próbálkozik. Másodfokú vizsgálatot kért, keresi az igazát. A munkaügyi központ semmit sem tehet. Nem kötelezheti a vállalatot Ferenc felvételére, hiszen a munkakör betöltésére a vizsgálat alapján alkalmatlan. Erről most már papírjuk is van. Jobban jár, ha olyan helyet keres, ahol nincs pszichológiai labor. S hogy nem csak neki van problémája a felvétellel, az a holnapi sorozatzárónkból is kiderül.

A tavalyi furcsaságok között írtunk egy tévedésből levágott jobb lábról, s egyéb külországi esetekről. Az alábbi történet is legalább fél évszázada történt a messzi Bergengóciában. Akkor még eléggé gyerekcipőben járt a koraszülött-ellátás. A kórházban az éjszakai nővér másfél-kéttucat kora-babáért felelt. Egyedül volt az osztályon, gyermekorvos sem volt ügyeletben.

Ha valamelyik picivel probléma volt, csak a szülészorvost hívhatta segítségül. A halálozási arány roppant magas volt. A kis súlyú csecsemők könnyen összeszedtek valamilyen kórt. A halál okát nem is firtatta senki. A gyakori agykárosodások miatt a későbbi életkilátásai is rosszak voltak az inkubátoros kort túlélő gyermekeknek.

Az ominózus éjszakán a nővérke a szokott időben pelenkázta és megetette a kicsiket. Rutinosan, szinte futószalagon látta el őket. Már hajnalodon. Gondolta, lepihen egy kicsit. Hamar elnyomta az álom. A váltásra riadt fel. Gyorsan nekiállt átadót írni. Ez ugyanis nagyon fontos volt az osztályon. Első az adminisztráció, a többi csak ezután jön! A váltótárs végigjárta a helyiséget. Szemrevételezte a rózsaszín piciket.

Hű, de vörös ez a kislány! – döbbent meg az egyik inkubátor előtt. – Csak nem lázas? – Menten hőmérőt ragadott, jobban megnézte a gyereket, s észrevette, hogy már nem is lélegzik. Kikapta az inkubátorból, s majd odaégett a keze. A koraszülött szabályosan megsült. Elromlott az inkubátor hő-szabályozója.

A szülővel persze nem közölték a halál valódi okát, így aztán belenyugodott gyermeke elvesztésébe. A pirosra sült bőr miatt sem gyanakodhatott, mivel nem is látta. Akkoriban az elhunyt koraszülötteket nem adták ki a hozzátartozóknak eltemetni. Az elhunytakat a hullaházban, egy rozzant helyiségben a különböző eltávolított szervekkel, testrészekkel együtt tárolták. Ezeket aztán, ha sok gyűlt össze belőlük, egy jeltelen közös sírban elföldelték. A kislány sorsa is ez lett volna, ha aznap éjjel nem jön a vihar.

A szűkös helyiségnek rosszul zárt az ajtaja. Ha jött egy nagy szél, ki-be csapkodta. Most is ez történt. Tudták azt a környékbeli kutyák is, és gyakran lehúzták az asztalról a „friss húst”. Két derék négylábú most is beszökött a félig nyitott ajtón, s elcsenték a sült gyereket. Csontig lerágták róla a húst. A sírásó meg kapott egy üveg pálinkát, s a maradékot egy halott lábához temette. Az ügyből nem lett bírósági ügy, a bergengóc bíráknak nem kellett foglakozni vele. Ki is jelentette volna az esetet?

Kimondhatjuk-e a vádlottra a halálos ítéletet? – döbbentek meg a fővárosi bírák a szerb háború idején, egy okirat hamisítás tárgyalása kapcsán. Verdiktjük ugyanis könnyen a fiatalember halálát jelentheti. De lássuk csak, mi is történt valójában.

Sztoján – nevezzük így a 24 éves koszovói fiút – behívót kapott. Nem főtt a foga a katonáskodáshoz, úgy gondolta, hogy nem kér belőle. A közelben úgyis ropognak a fegyverek, a szomszédban dúl a háború, nem akart ő is belekeveredni. Hamar hátat fordított a hadseregnek, irány a zöld határ! Hazánk felé vette útját. Az úton nem is volt semmi baj. Hamar Budapestre érkezett. Már csak dokumentumok kelletlek.

Az egyik piacon valaki érvényes útlevelet kínált. Megegyeztek a vételárban, s az eredeti kép helyére Sztoján rögvest a sajátját ragasztotta. A sarki rendőr nem is vette észre a stiklit, így hősünk a hamis papírral bátran igazolta magát, sohasem bukott le. A baj csak akkor jött, amikor az okmány érvényessége lejárt.

Előbb a dátumot akarta kijavítani, de meggondolta magát. Minek vesződjön ezzel, amikor legálisan is meghosszabbíthatja az itteni tartózkodás idejét. Felkereste hát az illetékes hivatalt, elintézni a formaságokat. Nem számított rá, hogy az ügyintéző tüzetesebben megnézi a fényképet. A rendőröket – pláne a tiszteket – ugyanis kriminalisztikai ismeretekre is megtanítják, s ehhez tartozik a hamisított, vagy rongált okmányok felismerése is. Pechjére az ügyintéző figyelt az órán. A keresztkérdések hatására feltáró, beismerő vallomást tett. Őrizetbe vették, majd bíróság elé állították. Enyhe ítéletre, pénzbüntetésre számított. Ekkor érte a meglepetés, de bírái szintúgy megdöbbenlek. Törvényeink szerint ugyanis ki kellett utasítani Magyarországról.

Kiutasítani csak külföldi állampolgárt lehet, s csak olyan országba, mely nem visel háborút. Déli határunknál ölik egymást, de Koszovói elkerüli a mészárlás. Oda tehát kiutasítható Sztoján. A gond csak az, hogy náluk a katonaszökevénynek halál jár – pláne most –, így a fiatalembert hamar falhoz állítanák. A magyar bíróság viszont ezt nem mérlegelheti, a büntetést ki kell szabnia. Bíráink a törvények szerint jártak el, így Sztojánt kiutasították. „Szerencséjükre” az ügyvéd rögtön megfellebbezte az ítéletet, így az végre nem hajtható.

A vádlottat azonnal szabadították a börtönből, így a másodfokú tárgyalásig – mely a túlterhelt bírósági munka miatt akár fél év múlva is lehet – bőven van ideje eltűnni az igazságszolgáltatás látóköréből. Akár tovább is szökhet más néven, újabb hamis útlevéllel. Ha később mégis bírái elé áll, főjön amazok feje az ítéletalkotásnál. Lehet hogy Alkotmánybíróság ide, halálbüntetés eltörlése oda, sikerül majd nekik is Sztoján esetében halálos ítéletet hozniuk? A kiutasítással ugyanis ezt mondanák ki az okirat hamisító fejére, írtuk meg 1994. elején.

Egy kft egyik tulajdonosa perelte a Hungária Biztosítót nemrégiben. A tét több százezer forint volt. A biztosító ugyanis az autóban keletkezett kárt nem a felelősségbiztosítás, hanem a casco alapján kívánta rendezni. A történet hamar összeállt. A kft-főnök a cég egyik nyugati típusú személygépkocsiját vezette. Az egyik útkereszteződésben egy Barkas vágott elé. A vezető – aki egyben a kft ügyvezető igazgatója is – félrekapta a kormányt, hogy elkerülje az ütközést. Egy útszéli fának hajtott, s a kocsi jócskán összetört.

A Barkas vezetője betétlappal elismerte a felelősségét, így rendőri intézkedés nem történt. Járt ugyan arra egy rendőr kocsi, de ők már csak a két sofőr beszélgetését látták, nem volt szükség beavatkozásukra. A Hungária – nem véletlenül – nem szórja a pénzt, különösképpen nem akkor, ha sajátos módon a vétkes gépkocsin egy karcolás sem esett. Közölték a delikvenssel: a casco alapján hajlandók kártérítésre – ami ugye, tetemes önrészt is magával vonz –, másrészt pedig – ellentétben a felelősségbiztosítás esetével – nem az új árat veszik alapul, hanem a kocsi értékcsökkentett árát. És (nem mellesleg) elesik a kocsi tulajdonos a bónus kedvezménytől is.

Mint a tárgyaláson elmondta a biztosító jogásza: gyanús, ha sérülés nincs csak az egyik autón, hiszen betétlapot akárki adhat. Nem oktalan gyanakvás ez, akárki megmondhatja. (Különösképp, ha olvasóink visszaemlékeznek a rovatunkban bemutatott furábbnál furább esetekre.) Nos, az igazgató úr pert indított.

A bíróság megidézte a kárt okozó Barkas-tulajdonost is meghallgatásra. Meglepő volt, de az illető nem jelent meg a tárgyaláson. Újabb tárgyalást tűztek ki, s mivel a kft-nek kellett a pénz, ezen már együtt jelent meg a két sofőr. Itt aztán a különféle keresztkérdések hatására egyre inkább ellentmondásokba keveredtek. Végül is fény derült a svindlire: az igazgató elaludt a volán mellett, s a fának hajtott. A Barkas épp arra járt, megállt segíteni, amikor látta a balesetet. Az már nem derült ki egyértelműen, kinek az ötlete volt ott nagy hirtelen a biztosítási csalás. Hogy a Barkasos kért-e pénzt, vagy az igazgató ajánlotta fel a tízezer forintot, a polgári perben nem derült ki. A nyomozás nem feladata e bíróságnak.

Nos, természetesen a kft. visszavonta a keresetet, lemondván a perelt százezrekről, de a dolog innen már nem volt ilyen egyszerű. Az ügyészség hivatalból vádat emelt: csalás, hamis tanúzás, erre való rábírás és így tovább. Minden estre az kiderült, a biztosító megint nem hiába volt óvatos.

Az Országgyűlés 1994-es alakuló ülésén a kormány visszavonta a korábbi ciklusban benyújtott, de azóta sem tárgyalt törvényjavaslatokat Ez lett a sorsa a közúti közlekedés szándékos veszélyeztetése tárgyában tervezett módosító javaslatnak is. Rajkai Zsolt államtitkár még a pörbölyi tragédia kapcsán beszélt róla a Tisztelt Háznak.

Miről is volt szó tulajdonképpen? Mint emlékszünk, valakik kilopták a tolnai faluban a fénysorompó akkumulátorát. Akkor a közvélemény a tolvajok ellen fordult, mert csínytevésük 11 ártatlan kisgyerek halálát okozta. Buszuk karambolozott a vonattal a vasúti átjáróban. A sofőr is életét vesztette, a masiniszta viszont életben maradt. Azóta már el is ítélték. Az államtitkár úr viszont csak a tolvajok felelősségét ecsetelte.

A bírósági tárgyaláson nem tették felelőssé a tolvajokat Azóta sem fogták el őket, így az egyedüli ismert és életben lévő bűnöst – a masinisztát – lehetett alaposan elmarasztalni A fővárosi bírák – közlekedési specialisták – nem minősítették tanult tolnai kollégáik ítéletét, csak az idevonatkozó paragrafusokat idézték. Szerintük a tolvaj bizonyára elsírná bírái előtt, hogy az akkumulátor ólma kellett családja megélhetéséhez, így – ha jó ügyvédet is talál – megúszhatna felfüggesztett börtönnel. Kérdés csak az, hogy lopással, vagy mással vádolnák?

Az államtitkári tervezet tulajdonképp nyitott kapukat döngetett. A Btk-ban van már olyan paragrafus, mely szerint a közérdekű üzem – s ilyen a vasút is – működésének megzavarása közrend elleni, azon belül is közbiztonság elleni bűncselekmény. Aki ellene vét, három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható. A büntetés kettőtől öt évig terjedhet, ha valaki bűnszövetségben követi el, akkut lopni viszont senki sem megy egyedül. A lopott holmit értékesíteni is kell – ez már nyereségvágyból történő elkövetés –, s a felvásárlók is tudják, hogy ez nem becsületes úton származik. Különösen nagy kárt okozva öttől 15 évig terjedhet a büntetés. Vajon 11 kisgyerek életét lehet-e anyagiakkal mérni? Az ember élete a legértékesebb! Van tehát törvényünk, csak alkalmazni kell!

A birákkal folytatott eszmecsere után műszaki szakértőkkel beszélgettem. A közúti kereszteződést mondták el példaként. Micsoda tragédiát okozhatna, ha a védett útvonalon kiégne a jelzőlámpa piros izzója, s közben az alárendelt útvonalról teli zöldre hajtanának a járművek a kereszteződésbe! Ilyen szerencsére nem lehet. Az izzók úgy vannak kötve, hogy ilyenkor a rendszer villogó sárgába megy át, s a jelzőtáblák válnak meghatározóvá.

A vasút különböző csapó rudak felszerelésére készül a fénysorompók kiegészítésére. Ehelyett inkább megfelelő elektromos kötésen gondolkodnának! Megfelelő távolságban előjelző, majd jelző tudathatná a masinisztával, hogy ott a fénysorompó működik. Ha az autókat irányító jelző nem működne, a mozdony felé rögvest lassú, illetve tiltó jelzést adna. Nem kellene tehát külön itinert készíteni a vonatvezetők részére, nem kellene külön jegyzőkönyveket aláíratni velük a meghibásodott fényjelzőkről, mert az újfajta jelzők azonnal jeleznék nekik a bajt. Ha a jelzők pillanatnyi állását a legközelebbi őrházban is észlelhetnék, már a megrongálás pillanatában értesíthetnék a rendőröket, s már akkor elindulhatnának a tettesek nyomában.

Olyan hangok is elhangzottak, hogy az osztrák levélbombák mintájára a vasúti akkumulátorokat is robbanótöltettel kellene ellátni, hadd repüljön, aki babrálja! Én ilyet nem javaslok, s a telefonfülkék fosztogatói ellen sem javasoltam. A bírák Tolna megyében nem találták bűnösnek a tolvajokat, így én sem marasztalhatom el őket. Csak nehogy legközelebb kitüntetést kapjon valaki tömeggyilkos akciójáért! – írtam a ’94. közepén. Azóta már játékfilm is készült a témából. Egy kisgyermekeket szállító buszt roncsolt szét a vonat az átjáróban, mert elromlott a fénysorompó. Az egyik elhunyt kislány édesapja épp az akkumulátort ellopó megélhetési bűnöző volt.

Előrehozott büntetés címmel jelentette meg könyvét 1997. végén az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet és a Magyar Helsinki Bizottság a rendőrségi fogdákat és a büntetés végrehajtás előzetes házait felölelő vizsgálatáról. Akkor még nem volt maximálva az előzetesben eltöltött idő, s talán a jelentésnek is köszönhető, hogy néhány év óta a felnőttek csak három évet, a fiatalkorúak legfeljebb kettőt tölthetnek a rács mögött elsőfokú ítélet nélkül.

Még 1996. november 30-a előtt – tehát az akkor leváltott rendőri csúcsvezetés idején –, látogatták meg a főváros és kilenc megye 95 objektumát. A Fogdamegfigyelő Program keretében háromfős csoportokban 216 látogatást végeztek. Hat büntetés-végrehajtási intézetben jártak, 53 rendőrségi fogdát láttak. Vizsgálódásaik során 32 olyan rendőrségi létesítményt is megismertek, amelyek csak előállító helyiséggel rendelkeztek, illetve hat közülük még azzal sem. Így igazán nem csoda, ha a kihallgatásra várók sokszor az ügyfélforgalom szeme láttára voltak a folyosón a radiátorokhoz, vagy a padokhoz bilincselve.

Kőszeg Ferenc, a Helsinki Bizottság elnöke elmondta, hogy az általuk vizsgált fogdák zömének állapota minősíthetetlen, emberi tartózkodásra alkalmatlan. A kiskunfélegyházi például egy középkori börtönhöz hasonlatos. A zárkák négy négyzetméteresnél kisebbek, s nem csak a vizesblokk, de a szellőztetési lehetőség is hiányzik. Ott sem járnak jobban a fogva tartottak, ahol ez utóbbi megoldható, mert a napi sétát, a napi kötelezően előírt friss levegőn tartózkodást több helyen a nyitott ablakú zárkában körbejárva kell végrehajtaniuk a fogságban lévőknek. Máshol hajnalban, a napi munkaidő megkezdése előtt mehettek csak le a rendőrség udvarára.

A bizottság ajánlása szerint a 72 órán túli fogva tartást már minden esetben börtönben kéne végrehajtani. Ilyenkor már amúgy is előzetes letartóztatásba kell helyezni a gyanúsítottat, s ehhez már néhány éve bírósági végzés kell. A gond csak az, hogy ennél rövidebb időre – nyolc órára, melyet 12-re is meg lehet hosszabbítani – bárkit előállíthat az intézkedő rendőr a kerületi kapitányságra. Nem kell hozzá más, mint az, hogy gyanúsnak látsszon, vagy az, hogy ne tudja személyazonosságát hitelt érdemlően igazolni.

Akadt olyan eset a vizsgálat időpontjában, amikor valakit annak az épületnek a pizzériájából vittek be, ahol épp lakott, ahol mindenki ismerte, mégis előállították. Felesége lehozta, majd a kapitányságra is utána vitte személyi igazolványát, mégis négy órán át benntartották. Bilincsben történő előállítása során kéz és fejsérüléseket szenvedett. S mivel a szemetet is sokan melegítőben, vagy más zsebnélküli ruhában visszük le a kukába, a személyi igazolvány hiánya miatt hasonló eset bármelyikünkkel előfordulhat, ha „belevaló gyerekek” kezdik meg az utcán az intézkedést velünk szemben.

A vizsgálat megállapította, hogy az ügyvéd sem volt jelen az őrizetbe vett személyek kihallgatásának kezdetén. Ilyenkor születtek azután a kicsikart vallomások, no meg a megtorló, vagy emlékezetfelfrissítő arculcsapások. Ezért is szorgalmazza a bizottság ajánlásában a közvédői intézmény felállítását. Azzal is egyetértenek – s ez már a februárban-márciusban parlamenti elfogadásra váró büntetőeljárási törvénytervezetben szerepelt –, hogy vezessék be az óvadékot, s minél kevesebb időt kelljen a bírósági ítéletre váróknak előzetes letartóztatásban tölteniük. Ezzel a fogdák zsúfoltsága is csökkenne.

A bizottság nem a fogva tartók munkakörülményeire volt elsősorban kíváncsi, de a teljes kép kialakításához ennek megismerése is indokolt volt, ha csak érintőlegesen is. Az őrök sok helyen panaszkodtak a rossz munkakörülményekre, étkezésük megoldatlanságára, a fürdő, a fertőtlenítő és a kézmosó hiányára. Sok helyen még öltözőszekrényük sincs, ezért otthonról munkavégzéshez használatos gyakorlóruhájukban kell eljönniük.

Monoron nem kapták meg a 12 órás szolgálatban járó egyórás pihenőidőt, a Tolnai Lajos utcában viszont egy 12 órás szolgálat alatt sem nem tévézhetnek, sem nem olvashatnak. Ebből is adódik talán – bár semmiképp sem mentség –, hogy több fogdában is elpanaszolták az őrizetesek, hogy az unatkozó, ideges, olykor ittas rendőrök rendszeresen zaklatták őket éjszaka.

A könyv utószavában Bánfi Ferenc rendőr-dandártábornok, az ORFK akkor kinevezett közbiztonsági főigazgatója megköszönte a bizottság tényfeltáró vizsgálatát. 1996-ban – a könyv adatgyűjtésének idején – ő még Nógrád megye főkapitánya volt. Náluk csak hat alkalommal fordult meg a háromfős csoport a Salgótarjáni Városi Rendőrkapitányságon, míg korábbi munkahelyét – Hajdú-Bihar megyét – nagy ívben elkerülték, írtuk meg 1997. elején. Az óvadék intézményét azóta már bevezették, s az előzetes letartóztatást is csak a bv-intézetben lehet tölteni.

Kilenc havi munkabérét kérte egy elbocsátott dolgozó a munkaügyi bíróságon. Egy magán szociális otthonban mondtak fel neki próbaideje utolsó napján. A gond csak az volt, hogy a próbaidő már előző nap letelt, így a munkáltató eljárása jogszerűtlen volt.

A ’90-es évek végén sorra alakultak a magánotthonok, s hősünk is ilyenben vállalt akkor állást. Határozott időre, egy évre szóló szerződéssel alkalmazták, s kilencven nap próbaidőt kötöttek ki. A gond végül is ebből adódott, mert a ledolgozott három hónapban 92 naptári nap volt. A munkáltató ezt elmulasztotta kiszámolni, amikor útilaput kötött beosztottja lábára.

A szabálytalan felmondás esetén a határozatlan idejű szerződéskor a kollektív szerződés szerinti felmondási idő jár. Határozott időre szóló szerződés esetén más a helyzet. Ilyenkor rögvest ki kell fizetni a határozott idő leteltéig járó munkabért, melyből a dolgozónak is, meg a munkáltatónak is ki kell fizetni a ráeső közterheket. A dolgozó most emiatt kérhette az egy évből még hátralévő kilenc hónap munkabérét.

S hogy miért mondtak fel hirtelen a dolgozónak? Mert az egy kéthéttel korábbi hétvégén megbetegedett, s nem ment be dolgozni. Orvoshoz sem ment el, mert akkor még egy évben három napot orvosi igazolás nélkül is otthon lehetett maradni. Vasárnap csak ügyelet volt, s egy gyomorrontással miért keresse fel. Hétfőre meggyógyult és munkára jelentkezett.

Hozzál orvosi igazolást, vagy igazolatlan lesz a napod! – mondta a kisfőnök, de beosztottja erre nem volt hajlandó. Hogyan is kérhetne utólag attól a háziorvostól papírt, aki nem is látta betegségét? Ez korrupció lenne, csalás és okirat hamisítás. Ő nem becstelen, ő ilyet nem tesz, mondta főnökének. Szó szót követett, s a négyszemközti beszélgetésen talán nem a legkulturáltabban tárgyaltak egymással. A főnök állítólag korábban a vendéglátásban, míg beoszottja egy kórházban dolgozott, így a szakmai felkészültségük is téma lehetett. Végül a sértődött vezető nem igazolta a napot, nem írta be a betegszabadságot, de az igazolatlant sem merte beírni. A dolgozónak így az a napja jogtalanul elveszett.

A hó utolsó napján aztán közölték vele, hogy másnap már nem kell dolgoznia. Kifizették, s a lapjára próbaidőn belüli rendes felmondást írtak. Pár nappal később erre hivatkozva nyújtotta be keresetét a bíróságon. Azzal is érvelt a keresetlevélben, hogy a kilenc hónapra járó munkabér közterhei a Magyar Államkasszába folynak majd be, így ha a volt munkaadó nem fizet, az államot is kár érheti. A bíróságot nem kellett ezzel meghatnia, enélkül is tiszta volt az ügy, s ezt az otthon jogásza is érzékelte. Nem is vitatkozott, s már az első tárgyalási napon a felek peren kívül megegyeztek. A munkáltató heteken belül átutalta a kilenc havi munkabért, s a dolgozó is rögvest leróhatta a közterheket. Hogy a kirúgást kezdeményező kisfőnökkel hogyan rendezték le a nagyfőnökök a dolgot, az maradjon az ő titkuk.

Több-tízmilliós ügyet tárgyaltam az imént, Önök meg párezer forintét pereskednek? – kérdezte a másodfokon eljáró Fővárosi Bíróság bírája az ezredforduló előtt. Épp Cser Ágnes szabálytalan felmondását követő végkielégítés ügyében döntött, s ezt követte egy fővárosi szociális otthon vezetője és egyik beosztottja közötti kártérítési per.

Az ügy fellebbezés folytán került hozzá a munkaügyi bíróságról. Előzménye, hogy az otthonban leltárhiányt észleltek, s a kárt a két leltározási idő – egy év – között ott munkát vállaló dolgozókra hárították. Az összeget havi keresetük, de nem az összes keresetük arányában osztották fel. Ezt azt jelentette, hogy aki csak egy napot is dolgozott a két időpont között, de havi fixe kétszerese volt annál, aki az egész évet végigdolgozta, annak most kétszer annyit kellett fizetni, mind kiskeresetű kollégájának. Tisztán látszik, hogy ez így korántsem igazságos.

A dolgozók nem vitatkoztak, mindenki szó nélkül fizetett. Féltették az állasukat. Csak egyikük vitatta a dolgot, de ő amúgy is távozott a próbaidőn belül. Vagy fizet, vagy felvezetjük a 2400 forintos tartozást a MIL-lapjára, közölte az igazgató, de a dolgozó inkább megfellebbezte a döntést. A MIL-lap így tiszta maradt, a fellebbezést az otthon továbbította a bíróságra, s mindkét fél várta a tárgyalást.

A munkaügyi bíróságra az igazgató jogtanácsosával érkezett, míg a dolgozónak saját feje is elég volt. Azzal érvelt, hogy nem volt ott a két leltározás közötti idő felében, így törvénytelen vele szemben kártérítési igénnyel élni. Arról is beszélt, hogy nem a havi kereset, hanem a két leltározási idő közötti összes kereset szerint kéne elosztani a kárt. A bíróság osztotta a felvetést, s neki adott igazat. Nem kell kifizetnie a párezer forintot, szólt az ítélet, de ezt az igazgató rögvest megfellebbezte. A fenntartó önkormányzat pénzéért felelek, mondta, s nekünk minden fillérre szükségünk van.

Most ejtsünk néhány szót az otthonban uralkodó állapotokról. A dolgozók nem vihették be korábban vásárolt élelmüket, hanem le kellett adniuk a portán. A romlandót, a húst és a tejet is itt kellett betenni a hűtőszekrénybe, s távozáskor kapták csak vissza. A csomagokat is meg kellett mutatni a portásnak, az autóba is belenéztek volna, de csak keveseknek futotta erre a munkába járáshoz. Ilyen szigorú ellenőrzés mellett hogyan is lehetett volna kilopni az ágyneműt és ruhaneműt?

Az otthonnak saját havilapja volt, melyet számítógépes nyomtatóval sokszorosítottak. Ezt a lakók ingyen kapták, a dolgozók is odabenn olvashatták, de csak számla ellenében, tíz forintért vihették ki az épületből. A karácsonyi számban megírta az igazgató, hogy a fenyőfán azért volt tavaly kevés a szaloncukor, mert a nővérek megették róla. Valljuk be, igazán kedves szöveg a szeretet ünnepén!

Az elsőfokú tárgyalás után aztán még történt valami. Az igazgató felszólító levelet küldött volt beosztottjának az elmaradt pénz befizetésére. Nem érdekelte, hogy elveszítette a pert, bízott a másodfokban. Az már csak hab a tortán, hogy fenyegetőzött is! Kilátásba helyezte, hogy 15 napon belüli meg nem fizetés esetén végrehajtást kér. Az még csak hagyján, hogy jogi végzettség híján nem tudhatta, hogy ehhez is előbb egy jogerős bírósági ítélet kell, de legalább a jogtanácsosa figyelmeztethette volna rá! A dolgozó aztán erről is beszélt a másodfokú tárgyaláson.

A Fővárosi Bíróságon az igazgató már meg sem jelent, csak jogtanácsosát küldte. Rajta is látszott, hogy szívesebben lenne most máshol, hiszen ő sem bízott a sikerben. A három szakbíróból álló tanács még valamilyen igazolást is bekért tőle, s egy héttel későbbre napolta a döntést. Az utolsó tárgyalási napra már a jogtanácsos sem jött el – a papírt már előbb beküldte – így nem kellett végighallgatnia, hogy a bíróság a dolgozónak adott igazat. Most már jogerősen nem kellett kifizetni a párezer forintot, s a végrehajtó sem tehetett volna semmit. Természetesen a perköltség is az otthont terhelte, így az igazgatónak most már ezzel is el kellett számolnia az otthon fenntartója felé.

Hosszú tárgyalássorozat végén mindegyik vádlott tisztán jöhetett ki az eljárásból a ’90-es évek elején. Ehhez persze az is kellett, hogy D. Pál elsőrendű vádlott jót taktikázzon, s ezt a bíró is eltűrje. Persze minden az eljárásjog keretein belül zajlott, senki sem találhatott benne kivetnivalót.

D. P. már az első két tárgyalási napon sem volt hajlandó válaszolni az ügyészi kérdésekre. Állandóan megjegyzéseket tett a vádlőra úgy saját, mit bűntársai kihallgatása esetén. A bíróság elnöke sosem utasította ezért rendre, hanem később a feldühített ügyésztől kért önmérsékletet. A második tárgyalási napon mégis szabadlábra helyezték halk tanácskozásban.

A halk és a zárt tanácskozás közötti lényeges különbség, hogy az előbbinél nem ürítik ki a termet, a vájt fülű hallgatóság megtudhatja a bíró és az ülnökök véleményét, de hivatalosan csak a végeredmény kerül jegyzőkönyvbe. Itt is ez történt. A két ülnök a marasztalásra, a bíró a szabadításra szavazott, majd a jegyzőkönyv-vezető is a főnökével értett egyet. Más kérdés, hogy neki nincs is szavazati joga, így ezzel nem lehet szavazategyenlőségre hivatkozni, amikor a bíró dönt. A bíróságon egyébként sincs tartózkodás, ide vagy oda mindenkinek dönteni kell, így szavazategyenlőség a páratlan létszámú tanácsban létre sem jöhet. Itt mégis a bírói vélemény kerekedett felül.

Ügyészi fellebbezés folytán a másodfok elrendelte D. P. újbóli letartóztatását, ám ezt a bíró nem rendelte el a következő tárgyalási napon. Nem hívott bv-őröket sem a terembe, hanem hagyta, hogy a vádlott szünetben elhagyja a bíróság épületét. Tette nem minősült szökésnek, hiszen egyelőre le sem volt tartóztatva.

Szünet után érkeztek a megidézett tanúk, akiket viszont a vádlott nélkül ki sem lehetett hallgatni. A többi vádlott – voltak vagy tízen – is fellélegezhetett, mert így az őket terhelő vallomások sem hangozhattak el. Csak az V. és VI. rendű vádlottak ügyében történt tanúkihallgatás, de ebben sem volt köszönet. A két roma asszony folyamatosan átkozta a tanúkat, de a bíró nem állította le a szitokáradatot.

A harmadik tárgyalási napon újabb vádlott szabadult. Igaz, hogy egy másik bíróságon folyt ellenük büntetőeljárás, de ezt nem egyesítették ezzel az üggyel az ottani kollégák kérése ellenére. Azok az itteni letartóztatás miatt nem rendelték el újra ott, innen viszont nyugodt lelkiismerettel kiengedték, s a másik ügy iratait visszaküldték a feladónak.

A negyedik tárgyalási napra végre az elsőrendű vádlott is megjelent. Most sem tartóztatta le a bíró, csak belépőkártyáját kérte el a tárgyalás elején. A folyosón hagytam, felelte D. P. és villámgyorsan kifutott az épületből. Jogilag még most sem volt szökevény, mert a másodfokú határozat ellenére most sem történt meg a letartóztatása. Ez a tárgyalási nap is elveszett tehát, a tanúk most is feleslegesen jelentek meg, viszont így a terhelő vallomások híján az összes vádlottat – D. P. bűntársait – szabadítani lehetett.

Egy évvel később találkoztam újra az ügyésszel. Még mindig nincs döntés, panaszkodott, s talán már soha nem is lesz. D. P. azóta is szabadlábon védekezik – ha kell még egyáltalán védekeznie –, mert eddig még sosem sikerült letartóztatni, tudtam meg a ’90-es évek közepén.

Lassan tíz éve ül már a bolti sorozatgyilkosként elitélt E. Nándor, s még legalább a másfélszeresét tölti majd a rács mögött. 2023. karácsonyán, 52 évesen nyerheti vissza feltételesen a szabadságát az életfogytig – de nem ténylegesen életfogytig! – kiszabott büntetés után.

Az akkor 29 éves vádlottat 2000. novemberében ítélte el az ötfős tanács a Fővárosi Bíróságon. A vádiratban szereplő négy gyilkosságból a ’98. február 3-i csepeli kettős gyilkosságért elmarasztalták, míg a január 17-i erzsébetvárosi és a február 4-i ferencvárosi gyilkosságokból bizonyítottság hiányában felmentették. Az akkori életfogytig tartóból legkorábban 23 év után jöhetett volna ki.

Az ügy fellebbezés folytán került a Legfelső Bíróságra. Az ügyész szerint E. N. követte el mind a négy gyilkosságot, ezért súlyosbítást akart. A vádlott mind a négyben ártatlannak vallotta magát, ezért felmentésért folyamodott. A másodfokú bírói fórum nem tudott dönteni, az ítéletet hatályon kívül helyezte, és új eljárásra kötelezte a Fővárosi Bíróságot. Ezt már természetesen egy másik eljáró tanács tárgyalta.

S mi volt a gondja a legfőbb bírói fórumnak? Egy FBI jelentésre hivatkoztak, mert az amerikai nyomozók belefolytak az ügy felderítésébe. Ők úgy találták, hogy mind a négy gyilkosságot egy személy követte el, így a sorozatgyilkost mind a négy bűntettért el kell ítélni! A megismételt eljárásnak azt kellett kideríteni, hogy E. N. volt-e ez a személy, s akkor mindegyikért el kell ítélni, vagy nem ő volt az elkövető, de akkor mindben fel kell menteni. Mindent, vagy semmit! – mondtatnánk az egykori tévévetélkedő után szabadon.

Az újabb eljárásban a bíróság nehéz helyzetben volt. A vádlott közel három évet töltött már a rács mögött, s mivel egyéb üggyel nem volt megkínálva, ártatlansága esetén jókora kártérítésre számíthatott volna. Elítélése esetén ez a veszély nem állt fenn. Végül ez utóbbi történt, s a bíróság mind a négy ügyben elmarasztalta. Egy korábbi büntetéséből feltételesen maradt még tíz hónap, amit így majd szintén le kell ülnie. Ez az ítélet is másodfokra került, mert mindkét fél megfellebbezte.

A mostani ítélet szerint E. N. legkorábban 25 év után szabadulhat, s ezt az ügyész keveselte. Hiába mondta el a bíró, hogy az elkövetéskor még ez volt a kiszabható maximum, ő a harminc évhez ragaszkodott. Az elitélt továbbra is vallotta ártatlanságát, s felmentését kérte. A másodfok végül mindkét fellebbezést elutasítva hagyta jóvá az elsőfokú ítéletet. A 2023-as szabadulás azért lesz feltételes, mert az elitélt börtönbeli viselkedése alapján dönt róla majd akkor a bíróság.

Érdemes megemlíteni még, hogy E. N. miként kapott lehetőséget a gyilkosságok elkövetésére. Korábbi – négy éves – fegyházbüntetéséből 1997. karácsonyán kedvezménnyel szabadult, s a jogerős kiutasító határozat miatt el kellett volna hagynia az országot. Szerb állampolgár volt, de mivel útlevele a börtönévek alatt lejárt, nem lehetett áttenni a határon. A kiskunhalasi határőrségi közösségi szállásra került, ahol ahelyett, hogy hivatalból intézték volna ügyét, három napos eltávozási engedéllyel a fővárosba irányították az útlevél beszerzésére ’98. január másodikán. E. N. ezután már nem tért vissza a szálláshelyre, s Szerbiába sem akart visszamenni.

Az is érdekes, hogyan került E. N. a Rendőrség látókörébe. A Fenyő-gyilkosság kapcsán, az ötmilliós nyomravezetői díj reményében tanúkihallgatásra jelentkezett a BFRK-n. Ott hamis néven jelentkezett be, ami a kiutasítás miatti körözése okán tulajdonképpen érthető is lenne. Később ezt is a terhére rótták a bírósági eljárásban, mert okirat-hamisítással, és a hatóságok félrevezetésével vádolták. Más kérdés, hogy a különösen fontos ügyekben, tanúvédelmi szempontból kaphat más nevet is valaki, de ezt mindig a hatóságoknak kell kezdeményezniük. Itt most nem erről volt szó, a nyomozók legalábbis ezt mondták a tárgyaláson. Igaz a négy gyilkossághoz képest ez csak piti ügynek számított az ítélet meghozatalakor.

Felszámolási eljárás indult a gávavencsellői takarékszövetkezet ellen a ’90-es évek elején. Mennyire megbízhatóak a takarékszövetkezetek? – kérdeztem akkor Álmosai Pétert, az Állami Bankfelügyelet vezető munkatársát a nyíregyházi Heti Szó munkatársaként.

Az országban 261 takarékszövetkezet működik. Közülük csak egy áll felszámolás alatt, míg a gávavencsellőinek visszavontuk a működési engedélyét. Ebből az arányból is látszik, hogy ezek a pénzintézetek igenis megbízhatóak. Igaz, ez a sok pénzintézet eltérő feltételekkel működik. Van közöttük nyereséges szép számmal, de található olyan is, amelyik önkorlátozásra kényszerül. Enélkül bizony ezek is hamar tönkremennének.

Mennyi vagyonnal rendelkezik egy takarékszövetkezet? Mennyi kezdőtőkével alapíthatnék én is egyet?

Nagyon széles a paletta, egytől hatvanmillióig nagyon sokféle érték megtalálható. Ez mégsem jelenti azt, hogy kétmilliói forinttal bárki takarékpénztárt alapíthat. A meglévők 1998. végéig kaptak türelmi időt, hogy ötvenmilliós vagyonra tegyenek szert, vagy 25 milliós vagyonuk mellé önkéntes betétvédelmi alapot hozzanak létre. Új takarékpénztár alapításához százmillió kell!

Jelenleg az állami garancia csak a lakossági betétekre vonatkozik. Ez esetben költségvetésből utalnak át meghatározott őszszeget és ezt követi a felszámolási eljárás megindítása. Gávavencsellőre már a második leutalás történik.

Ki kapja vissza előbb a pénzét? Akinek sok van benn, vagy akinek kevés? Netán érkezési sorrend van?

Ilyenkor hitelezői egyezség köthető. Egy bizonyos értékhatár felett az igénylők az egészet visszakapják, míg afölött egységesen egy bizonyos százalékát. A betétesek érdekeit a Bankfelügyelet védi. Gávavencsellőn mintegy 250 milliós a betétállomány, de még nem tudni, mennyit kértek vissza. Nem köteles most senki visszakérni a pénzét, ráér évek múlva is. Akkor majd a jogutód pénzintézethez kell fordulni, s a pénz addig is kamatozik. Persze, ha most kell a pénz, most is megkapja az egészet. Egyet nem tehet. Részkifizetést nem kérhet. Vagy az egészet kérje, vagy semmit!

Hogyan juthat csődbe egy takarékszövetkezet?

A jelenlegi gyakorlat az, hogy a kisszövetkezetek csak egy-két községet látnak el, vállalkozásoknak nem adnak hitelt. A betétek összegét bankközi pénzpiacra helyezik el. Itt nincs kockázat. A gondok egy szűk szektornál jelentkeznek. Ők kockázatos – a betétállományukat meghaladó – hiteleket vettek fel az átlag feletti kamatlábbal. Gávavencsellőn egy távoli helyen lakó vállalkozó azért helyezett él betétet, mert ott magasabb kamatot várt a megszokottnál. Ezt csak úgy érhette el a szövetkezet, hogy ő is kétes üzletekbe fektette magasabb haszon reményében a pénzét. Azok a vállalkozások aztán tönkrementek, s ez vonta maga után a fizetésképtelenség bekövetkeztét. A laikusok számára már az jelzés értékű lehetne, hogy valaki a megszokottnál magasabb kamatot ígér! Ezt csak túlzott kockázatvállalással tudja biztosítani.

A gávavencsellői elnököt a rossz gazdálkodás ellenére újraválasztották, ugyanakkor bankfelügyeleti bírság megfizetésére lett kötelezve. Mennyire komoly büntetés ez? Van-e ennek visszatartó ereje?

Azt hiszem, a hozott intézkedéseknek együttesen lehet elriasztó és visszatartó ereje, hiszen a legsúlyosabb bankfelügyeleti intézkedés, ha egy pénzintézetnek visszavonják a működési engedélyét. A bírság jelen esetben személyre szólóan a szövetkezet elnökére lett kiszabva. A pénzintézeti vezetők terhére kiszabható bírság összege harminc- és ötszázezer forint között mozoghat, mondta Álmosai úr 1992. tavaszán.

Tűz ütött ki az év elején a budai villanegyedben a ’90-es évek végén. A lángok néhány hét múlva egy másik lakásban is felcsaptak. Robbantókat, maffiózókat kergető hatóságaink leszámolásra gyanakodtak, bár az elkövetés módszere másra engedett következtetni. Nem találtak semmiféle vegyi anyagot, közönséges öngyújtó okozta a lángokat, derült ki a szakértői vizsgálatokból. Szerencsére többen emlékeztek még a ’79-80-as gyújtogatássorozat tettesére, az akkori elzárásból nemrég kiszabadult Horváth Péterre, aki így újra hamar rendőrkézre került.

A negyvenes évei közepén járó férfi 1979-ben számos szállodatüzet okozott nemi vágyai felkeltéséhez. Az első cselekményt július közepén, az akkori lebukásához vezető utolsót pedig egy évvel később, 1980. augusztusának végén követte el. Közben mintegy százszor lobbantotta fel a lángokat a fővárosi szállodák, Thermál, Hilton, Budapest, Metropol, valamint a Ferihegyi repülőtér és egy szegedi szálloda mellékhelyiségében, illetve konyhájában.

S hogy miért éppen vécében történtek a tűzesetek? Mert a férfinak a tűz látványa nem nyújtott szexuális kielégülést, csupán nemi izgalmat. A kielégüléshez ilyenkor még önkielégítést kellett végeznie. Előfordult, még a kezdeti tűzgyújtások idején, hogy a menekülés miatt erre fél órán belül nem volt lehetősége, s a gerjedelme megszűnt. Ilyenkor aztán újabb izgalmat keresett, újabb tüzet szított. Néhány kudarc után aztán rájött, hogy számára a vécéfülke a legmegfelelőbb hely. A műanyagülőkét, ráadásul könnyű öngyújtóval meggyújtani. Érdekes módon arra nem gondolt, hogy, mondjuk, szalonnasütés közben, a rőzse ropogása mellett ugyanazt érezhetné, s akkor nem veszélyeztetné a környezetét.

A vizsgálati fogságban derült ki az indíték, illetve az ide vezető út. Péter kiskorában elveszítette édesanyját, helyette nagynénje és nagyanyja nevelte. Lányszobában kellett élnie, babák, macik és különböző rózsaszínű bútorok között. Személyisége így kórosan fejlődött, s a lányokkal nem tudott természetes kapcsolatot kialakítani. Később felnőttként – a lebukását megelőző időben – az akkor már Malév-dolgozó férfi egy munkatársnőjével három napot üdült együtt a Tátrában, de a közös szobában a közös ágy gondolata meg sem fordult a fejében. A nők hiánya mégsem fordította saját neme felé, a férfiakkal létesítendő testi kapcsolattól undorodott. S amikor aztán véletlenül meglátta a bécsi szállodatüzet, a képek láttán nemi izgalomba jött, s ettől kezdve nem tudott ellenállni a kísértésnek. Egyik tüzet gyújtotta a másik után.

A szakértői vizsgálat eredményeként tudathasadásos elmebetegnek nyilvánították, ami büntethetőséget kizáró ok. Közel négy évre mégis rács mögé került, mert a felmentő ítélettel egy időben a bíróság elrendelte kényszergyógykezelését. Ezt az intézkedést csak az erőszakos cselekmények elkövetőivel szemben lehet kiszabni a társadalom védelmében a bűnismétlés megakadályozásáért olyankor, ha bűnösként legalább egy évre lehetne elítélni.

A kényszergyógykezelt állapotát évente megvizsgálják, s szakértői vélemény alapján dönt a bíró. Horváth Péter is néhány év múltán elhagyhatta az IMEI-t, s egy évtizedig nem hallatott magáról. Tíz év múltán viszont újra színre lépett. Zárt osztályon történő kényszergyógykezelése akár élete fogytáig is eltarthat, de évenkénti felülvizsgálatát nem lehet kizárni. Lehet, hogy azóta már újra közöttünk él?

Ózdon a ’90-es évek végén két 19 éves lányt csalt az erdőbe filmforgatás ürügyén Liebe Attila. A 35 éves férfi a beígért stáb helyett egyedül várta a jobb sorsra érdemes ifjú hölgyeket. Előbb erőszakoskodni próbált velük, majd fojtogatni kezdte őket. Szerencsére az emberölés csak kísérlet maradt, mert az egyik lány el tudott menekülni, a tettest pedig a rendőrök őrizetbe vették.

A büntetett előéletű férfi nem ismeretlen sem Ózdon, sem az újságolvasók előtt. Még a nyolcvanas években hasonló módszerrel kínozta a szerepelni vágyó lányokat. Amatőr színjátszó szakkört szervezett, s a próbákat rendre az Ózd melletti erdőben tartotta. Itt mindig a fojtogatási jeleneteken volt a hangsúly, ezt kellett élethűen eljátszani. Az egyik próba során az önjelölt rendező olyan erővel szorította meg az egyik lány torkát, hogy bele is halt az áldozat szerepébe.

Liebe Attilát akkor hosszú évekre kivonták a forgalomból, de szabadulása után, ha nem is ugyanott, de ugyanúgy folytatta. Észak-Magyarországról a Dunántúlra költözött, s ott szervezett újabb színjátszó csoportot. Hogy, hogy nem, a kulcsjelenetek ott is fojtogatásból álltak. Szerencsére ezek nem juthattak el a tragikus végkifejletig, mert egy testközeli hölgyismerőse rendőrségi kapcsolatai segítségével hamar leleplezte. Akkor újra a rács mögé került.

Liebe újra szabadult, s hamarosan Ózdon – az első fojtogatás színhelyén – próbálkozott újabb színjátszással, de istennek hála, már az első alkalommal – legalábbis remélhetőleg akkor! – lebukott. Vajon a bíróság most hogyan ítél, minek minősíti ezt a múlt hét végi „kézrátételt” a lányok nyakára? Ha jó az ügyvéd, talán még fel is menthetik, hiszen tulajdonképpen szinte semmi sem történt? – tettem fel a kérdést akkoriban a Börtönújság hasábjain.

Manapság sokan vitatkoznak arról, hogy az életfogytig tartó fegyházbüntetés – az életellenes bűncselekmények esetén a bűnismétlések megakadályozására – valóban az elítélt haláláig tartson. Liebe Attila példája épp az ezt javaslók malmára hajtja a vizet. Azon is el lehetne gondolkodni, hogy a gyilkosokat meddig lehet beszámíthatóknak nyilvánítani az elmeszakértői vizsgálaton. Nem lenne-e jobb a különös visszaesők esetében inkább a beszámíthatatlanságot kimondani? Az IMEI-ből ugyanis a kényszergyógykezeltek nem egy konkrét idő eltelte után szabadulnak, hanem csak azután, ha meggyógyultak. S a gyógyulási idő tarthat évekig, évtizedekig, sőt akár a beteg haláláig is.

Sokat beszélünk az áldozatvédelemről, illetve az áldozati szerepről is. Anélkül, hogy a két szerencsétlen lányt bántanánk, mellettük sem mehetünk el szó nélkül. Vajon mennyire lehet őket „beszámíthatónak” tekinteni, ha Ózd ismert figurájával – a színházi fojtogatóval – elmentek egy beígért filmforgatás ürügyén? Érhet-e annyit a beígért sztárszerep, hogy még az életüket is kockáztassák miatta? Liebe Attila ugyanis eddig is mindig az emberi hiúságot, feltűnni vágyást célozta meg! Életéről később Libiomfi címen filmet is forgattak, de a vele való hasonlóság természetesen a véletlen műve volt.

A Friderikusz-(beszélgető)show adásában láthattuk-hallhattuk Deáki Mártát a tíz évvel ezelőtti február 14-én. Egy műtétre váró beteg kislány németországi gyógykezelését szervezte meg néhány hónappal azelőtt. Gyűjtést szervezett, szponzorok után járt, s közben mindenütt televíziós szerkesztőként mutatkozott be. Szavahihetőségét senki sem kérdőjelezte meg, így a külföldi gyógykezelésre is elkísérte a kislányt a filmforgatás, a riportkészítés ürügyén. Csak a kislány halála után derült ki, hogy sosem dolgozott a televíziónál, ő azonban továbbra is gyűjtötte az adományokat az akkor már halott gyermek gyógykezelésére, visszaélve így az emberek bizalmával.

Deáki Márta neve ismerősen csenghet a bűnügyi krónikák olvasói előtt, ő kezelte orvosnőként bemutatkozva tíz évvel azelőtt lakásán az 1987. február 8-án bekövetkezett haláláig Nádas Gábor 54 éves zeneszerzőt, akit pont tíz évvel a Friderikusz-show bemutatása előtt, február 14-én helyeztek örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.

A kezelésről akkoriban a napilapok sorra beszámoltak, a rádióban kétszer ötven perces riportműsor készült, s ebből később regény is megjelent Martinkó Károly tollából. A korabeli dokumentumok alapján most tekintsük át röviden, mi is történt húsz évvel ezelőtt.

Az akkor 28 éves védőnő a Markos család révén ismerkedett meg újév napján, 1987-ben Nádas Györggyel, a zeneszerző színész fiával, aki akkoriban Markos Györggyel együtt lépett fel a Mikroszkóp Színpadon. Neki akkor Deáki, később másoknak Markos Mártaként mutatkozott be, s neve elé odatette azt is, hogy doktor.

Együtt keresték fel még aznap a Szabolcs utcai kórház Intenzív osztályán fekvő beteg zeneszerzőt. Nádas Gábor akkor már két műtéten volt túl. ’86. december 15-én a kórház Urológiáján rákos bal veséjét távolították el, míg két héttel később, december 29-én a sebészeten bélelzáródását oldották meg egy megkerülő műtéttel.

Sajnos a beteg szervezete tele volt már rákos áttételekkel. Eltávolított veséje körül, valamint májában és tüdejében is volt rosszindulatú daganat, így életkilátásai koránt sem voltak biztatóak. Hogy a zeneszerző érezte-e ezt, vagy bízott a gyógyulásban, sosem fogjuk megtudni. Környezete mindenesetre igyekezett megőrizni benne a gyógyulásba vetett hitet.

Márta vállalta, hogy háziorvosaként fogja kezelni a január 8-án hazaengedett beteget. Hogy állandóan kéznél legyen, két nappal később a zeneszerző Semmelweis utcai lakásába költözött. Kezdetben a Celladam nevű készítményt, Kovács Ádám akkoriban felfedezett rákellenes csodaszerét próbálta ki rajta. A gyógyszerből számolatlanul kapta a kért mennyiséget, így másokat is elláthatott belőle.

Közben rendszeresen bejárt a Mikroszkóp Színpadra, ahol Nádas Gábor háziorvosaként nagy tiszteletnek örvendett. Bátran fordulhattak hozzá orvosi tanácsért, meg a könnyen megszerzett Celladamért. Ehhez ugyanis akkoriban csak súlyos tíz-, meg százezrekért lehetett hozzájutni, Deáki Mártától viszont ingyen kapták.

Néhány hetes stagnálás után a beteg állapota hirtelen romlott. Február elején álmatlansága legyőzésére intravénásán adott be Haloperidolt és Seduxent az álorvosnő olyan tételben, ahogyan a dühöngő elmebetegeket szokták megfékezni a Pszichiátrián. A gyógyszert is ilyen helyről, az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetből szerezte be. Orvosként mutatkozott ott is be, majd később a Rókus Kórház ügyeletes sebész főorvosát is háziorvosként fogadta. Rajta keresztül választott vért kért betegének a Péterffy Kórházból.

Első alkalommal együtt trafózták lakásán Nádast, majd az álorvosnő a kúrát további két alkalommal ismételte meg. A vért most már első szóra kiadták neki a vérellátóban. Mesterséges táplálás céljából orrszondát is levezetett betegének. Ezt altatásban végezte, s ehhez a család fogorvos ismerőse asszisztált. A tápoldat levezetése után röviddel tüdő- és mellkasi vizenyő lépett fel, de a kihívott mentőorvos a helyszínen elhárította az életveszélyt. A kórházba mégsem szállíthatta a mentő az akkor már életveszélyes állapotban lévő beteget, mert az álorvosnő ezt a család tilalmára hivatkozva megtiltotta. Így aztán otthon kísérletezhetett tovább újabbnál újabb gyógymódokkal a zeneszerzőn. Az intravénás gyógyszerbevitelt segítette a mentőorvos által preparált nyaki véna is.

Az már sosem derül ki, hogy a szonda levezetése szakszerűen történt-e, viszont az étvágygerjesztőként alkalmazott nagymennyiségű kristályos inzulin alkalmazása súlyos műhiba volt. Nem véletlenül került tőle súlyos kómába a beteg, de ezt akkor cukoroldatos infúzióval még sikerült rendezni. Nem volt viszont hasonló szerencséje a február 7-én leálló veseműködés, a vizelet-kiválasztás újraindításában. Nem sokkal azelőtt a Margit Kórház Művese-állomásán dolgozott – azelőtt pedig a veszprémi és a Délpesti Kórházban ápolónő volt –, s úgy tapasztalta, hogy rákos és menthetetlen betegekét nem tesznek művese-készülékre. Akkor még kevés ilyen szerkezet volt az állami egészségügyben, így a gépre tevésnél fontossági sorrendet alakítottak ki az orvosok az életkilátások szerint.

Mivel a vénásan beadott 27 ampulla vízhajtó Furosemid injekció sem hozott eredményt, Márta újra mentőt hívott. A segítség sajnos későn érkezett, az egység sikertelenül végezte az újraélesztést. Az álorvosnő nem segített ebben, mert a mentőorvos nagy megdöbbenésére nem értett hozzá. (Ápolónőként ezt is illett volna megtanulnia!)

A mentők és a halottkém távozása után viszont gondja volt arra, hogy még vasárnap hajnalban kétezer forint kenőpénzzel elszállíttassa a holttestet a Temetkezési Intézet dolgozóival a Farkasréti temetőbe. Sikerült azt is elérnie, hogy ne legyen hatósági boncolás, s az elhunytat egy héten belül, tehát rekordgyorsasággal eltemessék.

Az épp egy hónapig tartó háziápolásban több orvos is segítette teljesen jóhiszeműen, s egy fiatal védőnő is az utolsó napig a beteg mellett tartózkodott. Épp ez az utóbb említett szakdolgozó ismerte fel leginkább, hogy Márta mekkora szakmai balfogásokat csinál, mégsem merte kritizálni. Az egészségügy ugyanis olyan kövület, olyan feudalisztikus hierarchia uralja, ahol az orvosnak a nővérrel szemben mindig igaza van! Mégis egy szakdolgozó, az ifjú védőnő fogász-asszisztens anyukája kezdett magánnyomozásba Márta állítólagos korábbi munkahelyein, ő az ápolatlan szájról fogott először gyanút, mert egy igazi orvosnőről nem tételezte volna fel a higiéné efféle hiányát.

Gyanúját a rendőrökkel is megosztotta, akik február 16-án este őrizetbe vették a korábbi bűncselekménye miatt már jó ideje körözött álorvosnőt. Addigra már kiderült, hogy az orvosi nyilvántartóban nem szerepel, egyetemet nem végzett, csak védőnőképzőt. Nem sokáig élvezte a rendőrség vendégszeretetét, mert az 1989. áprilisi tárgyalásig még szabadlábra helyezték. Visszaélt a bizalommal, de ez már egy külön történet lehetne. Hat évet kapott, de nem tanult belőle. Szabadulása után sem hagyott fel korábbi magatartásával.

A Friderikusz-show ’97-ben bemutatta, hogy azóta is nagyobbnak, többnek akar látszani, mint valójában. S mivel családi körülményei miatt nem végezhette el az orvosi egyetemet, nem csak álmaiban, hanem mindig valamilyen kitalált szerepben igyekszik a fehér köpenyesek zárt világában diplomásnak, értelmiséginek mutatkozni. Aki egyszer megszokta a jót, meg a csillogást, nehezen mond le róla még a börtön árnyékában is!

IFA-val szállította anyagait a vízvezeték-szerelő a dombok között elterülő kis palóc faluban. A csúszós úton rosszul választotta meg a sebességet a parkoláskor, s betörte az önkormányzat garázsának ajtaját. Szerencsére az ebédszállító Subaru nem volt benn, így nagyobb kárt nem okozott. Az egyetlen tanút – a szomszédasszonyt – viszonylag könnyen rábeszélte, hogy felejtse el az egészet. Probléma nem lett a dologból, de a saját Dáciájával azóta is a garázs előtt parkolt. Az sem zavarta, hogy az iskola kapubejárója is ott van, s így zavarja ott a ki-behajtót.

Nyáron diákcsapat érkezett a faluba, s az iskolában szállásolták el őket. A felszerelést egy bérelt Barkas szállította. A kisteherautónak többször kellett napjában kiállni, s a sofőr bizony jócskán megizzadt, míg a Dáciát kerülgette a szűk helyen. Az utolsó nap már majdnem fel is lökte a tolatáskor kínjában.

Emberünknek vendégei voltak. Agyát már elöntötte kissé az alkohol, s tombolva rohant az utcára. Nem tudsz vezetni? – üvöltötte habzó szájjal, mert a Barkasosban csak az országutakon megszokott kollégát látta. Úgy érezte, aki volánt forgat, mindenki csak hülye sofőr lehet. Tyúktojásnyi agyában meg sem fordult, hogy a kocsi oldalára festett Bérautó szó mit jelent. Azt hitte, itt valaki bérmunkában fuvarozik. Eszébe sem jutott, hogy ezt az autót bármelyik úrvezető kibérelhette, ilyennel az úgynevezett vasárnapi autósok is furikázhatnak. Nekik viszont a megszokott személygépkocsi után már az autó méretei gondot okozhatnak, hát még a Dácia kerülgetése. Elvetetem a jogosítványodat, ha nem tudsz tolatni! – üvöltötte.

A Barkasos egy pillanatra megdöbbent, majd elmosolyodott. Tudta, nem szabad vitatkozni. Minek mondja el ennek a borgőzös embernek, hogy a szomszéd megyében ő a „Tisztelt Bíróság”, s otthon rendszeresen közlekedési ügyeket tárgyal? Nála ezek a nagyhangú pojácák igencsak hallgatnak, nehogy súlyos büntetést kapjanak, ne vonja be hosszú időre jogosítványukat. Minek traktálja most ilyesmivel a szerencsétlent? Még azt hinné, hogy dicsekszik bíró úr.

Vitát sem akart provokálni, mert a minap tárgyalt egy súlyos testi sértést. Egyik autós verte meg a másikat a zsúfolt főutcán. A kétméteres vádlott megszeppent kisfiúként állt a tárgyaláson felmentésben bízva. (Nem kapott!) Erről sem akart most beszélni. Vetesd el a jogosítványomat, ha olyan nagy potentát vagy! – váltott át ő is a tegezésre.

Most a Dáciás döbbent meg. Még hogy nem fél tőle ez az idegen. Tőle, a falu eszétől. Hirtelen válaszolni sem tudott. Azóta is azon gondolkodik, mi az a potentát? Talán azt is megérthetné végre, hogy a volánforgatás még nem teszi egyenrangúvá az embereket! Ezt csak a bunkók szeretnék.

Fiatalkorú fiúk állnak a bíróság elé. 15-16 évesek. Bűncselekményeiket több mint egy éve követték el. Voltak 14 évesnél fiatalabb társaik is, de ők életkoruk miatt még nem büntethetők. Lopás a vád. Zömében élelmiszerboltokba törtek be, s vitték, amit elbírtak. Márkás cigarettákat, italokat, nyugati csokikat egyaránt meglovasítottak. Lényeg, hogy kicsi legyen és értékes.

A cuccokat persze értékesíteni kellett. Ebben lett segítségükre egy fiatalember, aki egy éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltban dolgozott. Éjszaka egyedül volt, s olyankor vette át a fiúktól a lopott holmit. A mennyiség és az összérték lett később vita tárgya a bíróság előtt.

A rendőrségi vizsgálaton, majd később a tárgyaláson is mintegy ötven-hatvanezer forintértékű lopott holmiról beszélnek, melyért a boltos több mint harmincezret fizetett. Jócskán áron alul vette tehát, s a boltban ráadásul adómentesen értékesítette. A boltos sokadrendű vádlottként, orgazdaság miatti áll bíróság elé. Az összeget, s az „üzletszerűséget” vitatja.

Mint mondja, a tízezer forintos fizetésből hogyan is tudott volna harmincezret kifizetni a fiúknak. Csak mintegy négy-ötezer forintértékű édességet vásárolt, s ezért valamivel kevesebbet, mintegy három-négyezer forintot fizetett. És ami a legfontosabb: dehogyis adta el ő ezeket a csokikat. Saját céljára, étkezésre vásárolta, ő már ilyen édesszájú. A cigiről, meg az italokról hallani sem akar. Sem nem iszik, sem nem dohányzik. Minek is lenne neki?

S miért vásárol valaki a tízezer forintos fizetéséből négyezerért csokit? Mert szeretem, feleli a bíró kérdésére. A boltban is árultak ilyen csokit? – hangzik a következő kérdés, majd igenlő válasz után a bíró azt faggatja, miért tolvajoktól szerezte be az édességet. Lehet, hogy nem csak a lopott csók, de a lopott csoki is édesebb? Erre már csak vállvonogatás a válasz. Még jó, hogy nem mondja a bírónak, hogy próbálja ki!

Tulajdonképp érthető a védekezése. Húszezer forint felett, s pláne üzletszerűen elkövetett orgazdaság éveket jelenthet pluszban a saját célra vásárolt párezres tétellel szemben. A bizonyítási eljárásnál épp ezért a bíróság nehéz helyzetben volt. Végül, ha nehezen is, de sikerült az üzletszerűséget és a magasabb összeget bizonyítani. A bíróság nem ette meg a mesét, mint ahogy hősünk sem a sok csokoládét. Egyetlen felnőttkorú elkövetőként szépen kap büntetést. Súlyosbító körülményként szerepel, hogy cselekedetével mintegy bűnözésbe taszította a fiatalokat azzal, hogy állandó felvevőpiacot biztosított nekik a lopott holmikra.

Ellopták a pénzemet! – kiabál egy bögyös hölgyemény a délelőtti csúcsforgalomban. Zsúfolt az autóbusz, sokan akarnak leszállnia következő megállónál. A vezető csak az első ajtót nyitja ki, s a „károsult” módszeresen megmotozza a leszállókat. Az idősebb férfiakat komoly arccal fogja, míg néhány fiatal fiúval összemosolyog. Gyengéden nyúl bizonyos helyekre, de ezt egyiküknél sem hagyja ki. Élvezi a dolgot.

Honnan veszi a bátorságot az önbíráskodásra? – kérdezi egy idős úr, de csak durva szitokáradat a válasz. Emberünk már bánja, hogy megszólalt. Inkább megy még egy megállót, de nem hagyja megmotozni – tapogatni – magát.

Amíg tart a műsor, a tudósító elgondolkodik. Mit szólna vajon a nagyhangú hölgy, ha valaki mellette kiáltana tolvajt, s utána személyi motozásnak vetné alá? Különös figyelmet fordítana közben intim testrészeire. Bizonyára felháborítaná őt az alaptalan gyanúsítgatás, kikérné magának az ok nélküli bizalmaskodást. Vagy lehet, hogy még élvezné is a dolgot? Ahogy elnéztem a „motoszka délelőtt” közben, ő nem is a pénztárcáját kereste a férfiaknál, hanem más érdekelte. Lehet, hogy egy masszázsszalonban dolgozik, s a villamoson gyakorol? A mozdulatai egyébként nagyon szakszerűek voltak. Kár, hogy nem kérdeztem meg, hol találhatom.

Segélyhez a biztos út a kocsmán át vezet

Sokan kérnek szociális segélyt a megyeszékhelyeken. Az igénylők szép szabályosan felkeresik a polgármesteri hivatalt és elmondják problémáikat. Az ügyintéző záros határidőn belül kimegy lakásukra a környezettanulmányt elkészíteni. A baj általában ilyenkor kezdődik. Sokan ugyanis rendezett körülmények között, szépen berendezett lakásban laknak. S ez a vesztük.

Majd ha már nem lesz semmije, ha csak egy ágy meg egy szék lesz a lakásban, akkor jöjjön vissza. Akkor jogosult lesz. Most élje fel vagyonát. Adja el a drága bútort, ami már úgy a szívéhez nőtt. Hogy mielőbb elfogyjon a pénze, legjobb, ha elissza. A kocsmában meleg van, fűteni se kell. A szesz is fűt belülről.

Az illetékes minisztérium főosztályán a főelőadót arról faggattam, miért kell a segéllyel megvárni, hogy valaki ennyire leküzdje magát? Miért nem kaphat a rendezett körülmények között élő is, ha rá van szorulva? Sajnos nem sok jóval bíztatott. A rendeletek, végrehajtási utasítások az önkormányzatok hatáskörébe utalják a segélyezést. Az anyagiakat is ők teremtik elő a rászorultaknak. Ugyanazt a szöveget különböző helyeken másként értelmezhetik, s eszerint bánnak a hozzájuk fordulókkal. Főosztályukat egyébként még nem keresték fel jogorvoslatért ilyen ügyekben.

Középkorú férfit hallgat ki a bíróság. Bűne súlyos: embert ölt. A tanúk, az ismerősök is nagyon csodálkoznak. Erről a csendes emberről nem tételezték volna fel. Példás családapának tartották, s otthon sem hallatszott veszekedés. Mégis megölte a feleségét. Nehezen formálja a szavakat. Nem kenyere a beszéd. Sok bátorítás kell a bírótól, hogy összeálljon a cselekmény, így is inkább tőmondatokban felel. Otthon is sok-sok évig hallgatásra volt kényszerítve.

12 éve esküdtek meg. Szerelmi házasság volt. Együtt jártak mindenhová, kéz a kézben. Rövidesen – de nem „idő előtt” – megszületett kislányuk, Anikó. Az apa nagyon büszke volt rá, vitte mindenfelé. Az anya – Rózsa asszony – ezt egyre rosszabb szemmel nézte. – Mégiscsak az anyjához tartozik a leánygyermek – mondogatta –, mi jogon akarja egy férfi fürdetni, és tisztába tenni, még ha az édesapja is?

Rövidesen Rózsa újra terhes lett. Rudolf remélte, hogy most fiúk születik, de az asszony másként határozott. Férje kérésére, majd határozott tilalma ellenére elvetette a magzatot. A jog erre lehetőséget adott számára. Az abortuszbizottság áldását adta a dologra. A férjet, az apát ott sosem kérdezik meg.

Rudolfban valami megszakadt. Úgy érezte, nem volt joga a feleségének egyedül dönteni egy emberi életről. Az apa véleményét is tiszteletben kellett volna tartani. Felesége megígérte, hogy a következőt megtartja. A férfi akkor még bízott. Nagy elánnal vetette bele magát a házaséletbe.

Tízéves indulat tört ki a férjből

Sehogy sem értette, miért nem tudja Rózsát újra anyává tenni? Egyszer aztán több doboz megkezdett fogamzásgátló tablettát talált véletlenül felesége holmija közt, meg frissen felírt recepteket is. Felelősségre vonta, majd első mérgében jól felpofozta asszonyát. A nő összecsődítette a házat. A gangon ordibálta, hogy meg akarta ölni az ura. Még látleletet is vetetett, mert a kihívott rendőrök (!) ezt tanácsolták neki. Igaz, az orvos csak egy piros arcot látott, ez a dühtől is lehetett.

Utána többé nem engedte magához az urát. Egy lakásban laktak, egy asztalnál ettek, csak épp ágyuk nem volt közös. Az elején még a férfi próbált közeledni, de minduntalan durva elutasításban volt része. Utána már ő sem kívánta. Ha már úgysem lehet Anikónak kistestvére, feleslegesnek tartotta az ágyjeleneteket. S ő a testi kapcsolaton kívül lelkire is vágyott volna.

Anikó szépen cseperedett. Szerette az apját, de Rózsa folyamatosan ellene nevelte. Egyre többet szidta férjét a gyerek előtt és a férfi szó nélkül tűrt. Sokszor forrt benne az indulat, de nem akart alkalmat adni az asszonynak egy újabb folyosói cirkuszra. Karácsony előtt aztán betelt a pohár.

Ketten voltak otthon. Az asszony egy mini otthonkában kellette magát. Rudolf – mivel azért ő mégis férfi – közeledni próbált. – Kellenék, mi? – nevetett rajta Rózsa, s jókora fityiszt mutatott. – Csak arra voltam kíváncsi, nem vagy-e impotens? – röhögött. A férfit elfogta az indulat. Hatalmasat ütött, az asszonynak eltörött a nyakcsigolyája. Nem is tudta hirtelen, mit tett. Sokáig ült mozdulatlanul, mire felfogta a dolog lényegét. Azonnal feladta magát a rendőrségen.

A vád először szexuális indíttatású emberölés volt, de ez talán az ügyész sem gondolta komolyan. Az ütés, a nyakcsigolyatörés tíz év elfojtott indulatainak előtörése volt. Talán, ha alkalmanként odacsap néha az asszonynak, nem fajulnak idáig a dolgok. Számára már annyira közömbös volt Rózsa, hogy a kezét sem emelte fel. A rendőri feljelentéssel tíz éve az asszony csak azt érte el, hogy férje befelé forduló, magában őrlődő ember lett. Olyan, aki el sem meri mondani gondját, problémáját.

Rövid tartamú szabadságvesztést kapott. Megfellebbezte, de csak azért, hogy a másodfokú tárgyalásig szabadlábra helyezzék. Mivel bűnismétléstől nem kellett tartani – halott feleségét újra nem ölheti meg –, a bíró kiengedte. Kislányáról akart gondoskodni, de az csak a gyilkost látta benne: hőn szeretett édesanyja gyilkosát. Kovács ezt nem bírta elviselni. Még aznap este önkezével vetett véget életének.

Az ellene nevelt kislány közömbösen fogadta a hírt. Talán még örült is neki. Nem tudta, hogy szüleivel együtt otthonát is elvesztette. A tanácsi lakásbérlet jogát szülei halála után ugyanis nem örökli. A nevelőotthonból – ahová most rokonok híján került – 18 évesen az utcára fog kijönni. Az értékes bútorokat sem őrzi meg neki senki. Sajnos, erre a mama sem számított, amikor tíz éven át a férjével a viszonyt egyre jobban elmérgesítette.

Június 3-án lesz 15 éve, hogy ünnepélyes külsőségek között vette fel a Pócspetri Általános Iskola Királyfalvi Miklós nevét. Hónapok óta készültek a jeles eseményre. Linzelbold János az iskola volt diákja saját festményeit állította ki Prokop Péter képei mellé. Szerették volna már nagyon-nagyon lemosni magukról a „gyilkos falu” megszégyenítő bélyegét. Ez 44 év után végre sikerült is. Erről szóló írásom két évvel később Marik Sándor: Igazságot Pócspetrinek! – című riportkötetében is megjelent.

A nyíregyházi Heti Szó tudósítójaként jártam 1992-ben a községben. Csinosították az egykori községházat, ahol 1948. június 3-án a végzetes lövés eldördült. Akkor ez jól jött a hatalomnak. Rögvest koncepciós pert rendeztek. Huszonhárom embert elítéltek, közülük a segédjegyzőt, Királyfalvit egy héten belül kivégezték. Mivel az éjszakai drámát a klerikális reakció túlkapásának tudták be. Újabb egy hét múlva a Parlament is megszavazta az egyházak államosítását. Év végén aztán az akkori hercegprímás, Mindszenti József is, mint fő-fő ellenség lakat alá került.

Ma már nehéz lenne rekonstruálni, mi is történt akkor. A litániáról kijövő emberek a szemben lévő községházát vették körül, mert féltették papjukat és jegyzőjüket. Két rendőr vigyázta a bejáratot. Dulakodás kezdődött a tömeg és a rendőrség között. Takács Gábor fiatal rendőr őrvezető talán ütni akart a csőre töltött puska tusával. A fegyver elsült, s átlőtte gazdáját, aki azonnal meghalt.

A 29 éves segédjegyző állt a legközelebb, s azonnal segítségért szaladt. Később ezt rótták fel neki a statáriális tárgyaláson: – Biztos így akarta elterelni magáról a gyanút a gyilkos – állapította meg a halálos ítélet indoklásakor dr. Olthy (igaz, addigra Olti) Vilmos tanácsvezető bíró. Olyan jeles kartársakkal együtt hozta meg ötödmagával az ítélet, mint a hírhedt vérbíró: Tűsek. Neki is jó lecke volt Pócspetri! Később is sok embert kinyírt! Jól összedolgozott az ötös fogat!

Májer Pálné, született Kemper Erzsébet – Királyfalvi unokahúga – 9 éves volt akkor. Készségesen mesélt sorsáról. Egész nap a Jézus Szíve-napi majálison voltak az iskolások a paptagi erdőben. Emlékszik a nagy tömegre este a templom előtt, de nem sokáig bámészkodott. Haza kellett mennie. Nővére és apja a templomnál maradt, tőlük tudta meg, hogy Miklósra kenték a gyilkosságot. Igaz, ehhez Péter Gábor – később ő is Rákosi börtöneiben sínylődött – és válogatott legényei a fél falut véresre verték.

Kellettek a hamis tanúk, s egy-két pofon után mindent be szoktak vallani. Márpedig a ÁVH-s pribékek tudtak verni! Igaz, a közeli Újfehértón 1906-ban született Péter Gábor a kényszervallatást azóta is tagadja. Csak tudnám, mitől lettek a véraláfutások az embereken? Börtönargóban úgy mondják, hogy elcsúsztak a zuhanyozóban a szappanon. Itt viszont a víz az ájultak felmosására kellett.

A kis Kemper lány az iskolában is megbélyegzett lett. Az új igazgató, Bodolai István és felesége mocskos és rendőrgyilkos ivadékoknak hordta le állandóan a gyerekeket. Lehet, hogy nem is azok! – suttogta egyszer Erzsike, s a „mintapedagógus” (mint a barom) ordított is rá rendesen. Az igazgató bácsi sem volt ott – suttogta a megszeppent kislány, így sikerült megúsznia pofon nélkül.

Igaz, az iskolát megutáltatták vele, félárva húgairól is neki kellett gondoskodnia. Továbbtanulni sem tudott, csak a nyolcadikat végezte el. Szerencséjére volt az iskolában egy Dankó Miklós nevű tanár. Neki köszönhette, hogy a családi háttér ellenére az énekkarba is felvették. Hiába volt jó hangja, Plajner Mari unokája akkoriban vörös posztó volt a helyi kiskirályok szemében. Akkor csak a származás számított, s ők kuláklistán voltak korábbi húszholdas „birtokuk” miatt.

Ahogy az embereket elmarasztalták, úgy beszéltek gyűlölködve a faluról is. Még a hírhedt fekete vonaton sem merték elárulni az emberek, hová valók, mert féltek a gúnyolódásoktól. A kommunista sajtó még évtizedek múlva is ontotta rágalmait. Az 1968. szeptember 29-i Kelet-Magyarország például megírta, hogy „…a sötétség áldozatot követelt, hogy világosság gyúljon ebben a faluban is. Ezt a fényt táplálják a pócspetri pedagógusok”. Mert bizony az akkori kézi vezérelt sajtó szerint az egyházi iskolák csak hülyéket neveltek, s az állami iskola lett a zseniképző.

A Szabad Földben még 1978-ban is azt nyilatkozta Sitku András partizán, veterán, hogy Takács Gábor rendőr-őrvezető hős volt. Ma már inkább azt mondhatnánk, áldozat. Egy előre megrendezett színjáték tragikus szereplőjévé vált Királyfalvival együtt. Azóta sem tudjuk, ki rendezte a drámát? Talán Rajk, talán Kádár, egyre megy. Ma már ők is halottak. S Rajkot szintén koholt vádakkal küldték a másvilágra.

Viricze Sándor iskolaigazgató 8 éve tanít Petriben. Nem tartott az ünnepség előtt ideológiai felkészítést a tanulóknak. Az iskolából sem akarnak újra egyházat csinálni. A plébános úrral eddig is jó volt a kapcsolat, ezután is az marad. Épp hittanórát tartott egy osztálynak. Náluk a hittan is része a tanításnak, az órarendbe tagozódik.

Februárban lett kész az iskolabővítés, ma már egy épületben van mindenki. Modern tornatermük van, amit télen a szülők is használhatnak. Nyáron is sportolhatnának, de akkor a földeken dolgoznak. Szorgalmas emberek az itteniek, a gyerekek is csak jót hoznak otthonról. Nincsenek fegyelmezési gondjai az inkább férfiakból álló tanári karnak. A vallásos nevelés ellenére a cserkészetre még nem volt igény, pedig ez is jó emberformáló tevékenység! Van még mártír a faluban, akiről a csapatot is el lehetne nevezni.

Találomra megkérdeztem néhány fiatalt a faluban, mit hallott a múltról otthon, vagy az iskolában. A 24 éves festő korábban semmit, de nem is érdekelte a dolog. A 39 éves háziasszony sem tudott többet. Nevüket felesleges lenne, leírni. A mostani ünnepség arra is jó, hogy az érintettek kibeszélhessék végre magukból fájdalmukat, s a kollektív bűnösség után jöjj ön el végre a kollektív megbocsátás! Igaz, a magyar jog ma még ilyen lehetőséget nem ismer.