A tegnap bemutatott ellenőrhöz hasonlóan mai hősünket is a Volánbusznál ismertem meg 2001-ben. Az ellenőröket szállította egy Hyundai gépkocsin. Mint az alábbi történetből kiderül, sorkatonai ismereteit a civil életben is remekül kamatoztatta.

Tempósan haladt az ellenőröket szállító Hyundai az őszi délelőtt. Papp István gépkocsivezető egyszerre egy hatalmas csattanást, s egy felszálló gőzfelhőt észlelt hatszáz méterre maga előtt. Előbb gépkocsi tűzre gondolt, de közelebb érve látta, hogy nem ezt történt. Egy Daewoo ütközött frontálisan egy Wartburggal. Csak roncsokat látott, jajveszékelést hallott a Galgamácsa és Vácegres közötti útszakaszon. Gondolkodásra nem volt idő, máris segíteni kellett. Mobiltelefonján kihívta a mentőket és rendőröket, majd igyekezett ellátni a roncsokban rekedteket.

A Wartburg vezetője eszméletlenül ült a kormány mögött, s ugyanilyen mozdulatlan volt a hölgy a Daewoo volánja mögött. Nem bántotta egyiküket sem, nem próbálta kicibálni őket a kocsiból. Csak életjelenségüket vizsgálta meg, s szerencsére mindkettőjük lélegzett. Az anyósülés nyaki sérültjét sem mozgatta, nehogy végzetes, bénulásos csigolyatörést okozzon. A negyedik sérültet, az egyetlen járóképes fiatal lányt a Hyundaiba ültette, a mentőláda felszereléséből ellátta sebeit. Idő közben a szaksegítség is megérkezett. A mentők által kihívott tűzoltók szétvágták a roncsokat, kiszabadították a sérülteket. Közülük is a legsúlyosabbat mentőhelikopter szállította az idegsebészetre. A szakszerű elsősegélynyújtásból Papp István is oroszlánrészt vállalt. Honnan ez a szakértelem? – kérdeztem a Kontroll Kft. gépkocsivezetőjét.

Még a honvédségnél katonai tűzoltóként tanultam meg az elsősegélynyújtást, feleli István. 1996. augusztus 21-én vonultam be Szolnok-Szandaszőlősre a harci helikopter ezredhez egy hónapos sofőr alapképzésre. Innen Kecskemétre, a repülőtérre kerültem. Akkoriban érkeztek ide az új MiG 29-ek is, így azokat az elsők között láthattam Magyarországon. Tűzoltó és elsősegélynyújtó kiképzésem itt szintén egy hónapig tartott, majd innen egy AN-26 szállítógépen telepítették át rajunkat a tököli repülőtérre, a Vitéz Háry László Vegyes Repülő Ezredhez. Onnan 1997. augusztus 1-ején szereltem le.

Kifutópályáról az autópályára

Tökölön a sorállományú tűzoltók folyamatos 24 órás szolgálatot teljesítettek. Mivel a bejelentésnél a másodpercek is emberéleteket jelenthettek, a telefonügyeletesnek már a második csengetésre fel kellett vennie a telefont. Tűzjelzés esetén a tűzoltóautónak rögvest indulnia kellett, így nem lehetett lazítani a szolgálat idején. Alapfeladat a fel- és leszálló repülőgépek tűzvédelme volt, de a kerítésen kívülről is érkezhetett bejelentés. Egyszer például Szigetszentmiklós és Szigethalom között gyulladt ki egy ipartelep, ahová István indult a tűzoltókocsival. Akadt olyan kivonulása is, amikor a szomszédos ipartelep mellett gyulladt ki a nádas, s a tűz már a repülőteret is veszélyeztette. Ezt is sikerült eloltaniuk, s az ipartelep is megmaradt. István autója négyszer is fordult az egyenként hat köbméternyi vízzel, s két további tűzoltóautó is részt vett az oltásban.

A hatszáz hektáros repülőtéren állomásozott a kormánygép, de a tűzoltók nem csak annak a repülését vigyázták. Napi négy-öt gép rendszeresen érkezett. Vendég volt többször a Délvidéket ellenőrző AWACS is, melyet István belülről is megszemlélhetett. Részt vett egyszer egy filmforgatáson is, ahol a Mi-24 harci helikopterek repülését biztosította. A tököli katonai tűzoltók feladata évente az augusztus 20-i tűzijáték Gellért-hegyi biztosítása is, de ebből István kimaradt. Szent Istvánkor – névnapján – még nem, illetve már nem volt katona.

Katonai ismeretek a civil életben

István a honvédségnél első osztályú tűzoltó és gépkocsivezető kiképzést kapott. Leszerelés után jelentkezett az LRI-nél a Ferihegyi repülőtéren. Megtanult több emeletre felmászni a könnyű, de erős alumínium létrán. Nem félt a komoly tesztfeladatoktól, a boncolások végignézésétől, a szűk hosszú sötét csőben való mászástól. Mégsem lett hivatásos tűzoltó. Fárasztó lett volna a bejárás Fótról, s a fizetés sem volt a legcsábítóbb.

Háromévnyi munkahelykeresés, alkalmi gépkocsivezetés után talált rá a Kontroll Kft-re, ahol 2000. szeptembere óta szállítja az ellenőröket. Szeret autót vezetni, de a repülőket is szívesen nézegeti. Az úton is nyitott szemmel, segítőkészen közlekedik. A fentebb említett súlyos baleseten kívül nemrég az M3 autópályán is észlelt egy utoléréses balesetet. Szerencsére itt nem történt súlyos sérülés, a légzsák megmentette a bennülők életét. István szakszerűen kisegítette őket, majd határozott fellépésével, precíz tanúvallomásával nagyban támogatta az intézkedő rendőrök munkáját.

Az elkészült írás – melyet a Volánbusz Hírlevél munkatársaként készítettem – sajnos nem jelenhetett meg a társaság lapjában. A nyomdába adás előtt hősünknek azonnali hatállyal felmondtak. Az indokot azóta sem ismerem. Ha az volt a baj, hogy nyilatkozott a sajtónak, innen kérjük szíves elnézését. Szerencsére nem sokáig volt munka nélkül. Ilyen remek kollégát mindenki szívesen alkalmaz.

Mentős sorozatunkban a magán mentőszolgálatokról, a mellékfoglalkozású mentődolgozókról is írtam. Alábbi történetünk hősét 2001-ben a Volánbusz Hírlevél munkatársaként ismertem meg. A társaság lapjában arról mesél, hogy mit csinál olyankor, ha nem kéri a jegyeket, bérleteket.

Szirénázó mentőautó érkezik az ügyeletes baleseti sebészet elé. A gépkocsivezető rutinosan nyitja ki a hátsó ajtót, s a mentőápolóval együtt húzza ki a hordágyat a rohamkocsiból. A sérült férfibe infúziós szereléken át folyik az éltető gyógyszer, légcsövébe tubuson át pumpálja a mentőorvos a levegőt, s közben azt is figyeli, hogy dobog-e még a szív. Amint gyors léptekkel haladnak a sokktalanító felé, megpillantom a Kontroll Kft. munkatársát, Mucsi Sándor ellenőrt. Szerencsére nem ő fekszik a hordágyon, hanem ő vezette a mentőautót. Mióta segít az embereken? – kérdezem azután, hogy sikeresen átadták betegüket.

Öt éve léptem be az Országos Mentőszolgálathoz, mondja a jól végzett munka megérdemelt örömével. Három évet töltöttem el ott, három évig jártam a súlyos balesetekhez, mérgezésekhez, belgyógyászati rosszullétekhez. 2000. december elsején lettem volánbusz-ellenőr, de a mentőmunkától azóta sem tudtam elszakadni. Szabadidőmben most is a mentőknél dolgozom. Havonta négy-öt alkalommal osztanak be 12 – 12 órára, azaz 48 – 60 órában segítek a rászorultakon.

A mellékmunka a főmunka függvénye

Egy-egy szolgálatban 10 – 14 megkeresés is érkezhet az időjárási viszonyok, különböző fronthatások függvényében. Több napot is elvállalnék, de az egyeztetés a főmunkámmal elég nehéz. A mentőknél egy hónapra előre készül a beosztás, s engem csak akkor hívnak, ha valaki kiesik, nekem viszont ellenőrként épp szabadnapon van.

Az esetkocsi jellegéből adódóan mindig a súlyos, életveszélyes állapotban lévőkhöz megyünk. Sok halált is láttam, ami megszokhatatlan, s közöttük is a gyermekhalál a legmegrázóbb. Szerencsére jócskán akadnak sikerek is. Ezek adnak erőt a további munkákhoz, s ezek a sikerek feledtetik el az ellenőrként olykor elszenvedett megaláztatásokat is.

Valljuk meg szintén, hogy az ellenőrt az utasok kevésbé szeretik. Sajnos a betegek környezete sem mindig segítőkész, ők is néha ellenségesen fogadnak. A ferencvárosi bázisról tíz perc alatt értünk ki Csepelre, mégis rohadt tetűnek neveztek minket a helyszínen. Tetűről, tetves betegről inkább mi beszélhetnénk, mert gyakran megyünk ilyenhez is, de mi sosem tehetünk rá megjegyzéseket. Csak az a gond, ha utánuk épp egy kisgyereket kell betenni a kocsiba.

Problémát okoz még a hajléktalanok ellátása. Őket egyik kórház sem veszi át tőlünk szívesen. Biztosan csak berúgtak, mondják sok helyen anélkül, hogy megvizsgálnák őket, s már küldik is velünk tovább. Így néha több órán át kell autózni velük addig, míg átadhatjuk őket valahol. Arra már senki sem gondol, hogy a felesleges autózás idején a rohamkocsink nem tud ellátni egy másik, s talán jóval fontosabb feladatot, s a hajléktalanok sem jutnak időben megfelelő ellátáshoz.

Nem lelkizhetünk a nyomorultakon

Új erőt mindig egy-egy sikeres újraélesztés ad, de a beszállított beteget utána rögvest el is kell felejteni, s később sem illik meglátogatni. Egyrészt nem lelkizhetünk a sorsán, másrészt meg még azt hinné egy másnapi – harmadnapi kórházi látogatáskor, hogy pénzt várunk a mentésért, vagy keveselljük, amit esetleg a hozzátartozó adott a beszállításkor. A hálapénz egyébként mindig közös. Ezt mindig a mentőegység – orvos, szakápoló, mentősofőr – kapja, így azt becsületesen elosztjuk egymás között.

Senki sem nyúlja le a pénzt, egyikünk sem csapja be a másikat. Nem mondjuk a társunk előtt azt sem, hogy mi nem fogadjuk el a borravalót csak azért, hogy aztán később a hozzátartozóhoz visszatérve magunknak tegyük el a társunknak szánt összeget is. Az ilyesmi bajtársi lopás lenne, ami a mentőknél nem divat. Mivel a pénz mindig közös, épp a társak miatt nem utasíthatjuk vissza akkor, amikor felajánlják nekünk.

A jól megtanult ismeretek bármikor hasznosíthatók

Ötéves mentőmunkám során alaposan elsajátítottam a speciális mentőfelszerelések kezelését, de most már ezt a tevékenységet inkább hobbiból végzem. Perspektívát a Volánbusznál látok, hosszú távon itt képzelem el az életem. Szeretnék forgalmi tiszti tanfolyamra jelentkezni, hogy minél jobban elláthassam a rám bízott feladatot. Úgy gondolom, hogy az egészségügyi és ellenőrzési tevékenység nagyon jól kiegészíti egymást, fejezte be Mucsi Sándor a beszélgetést. Mivel még alig harminc éves, jócskán lesz ideje a Volánnál arra, hogy kiépítse karrierjét, s életmentőként is gyakran láthatjuk még egy szirénázó mentőautó irányítójaként. Kollégája, az ellenőröket szállító Papp István korábban tűzoltóként mentette az embereket. Holnap róla mesélek.

Tegnap már céloztam arra, hogy az új egészségügyi miniszter évvégéig tízszázalékos létszámleépítést akar az OMSZ-nál, s a betegszállítást magán társaságokkal akarja elvégeztetni. A felszabaduló kocsiparkot az új vállalkozások kapnák, s ők alkalmazhatnák a lapátra tett dolgozókat is. Nézzük meg most, hogy mik lennének ennek a változtatásnak a veszélyei.

Ha a mentők csak menteni mennek, mindig üresen vonulnak ki a betegekért. Minden egyes szállításuknak a fele üres kilométer. Hiába van az adott kórházban hazaszállításra váró beteg, ott kell őt hagyniuk, s helyette üresen kell vonulniuk állomáshelyükre. Ugyanez a helyzet az újonnan kialakított szállítókocsiknál is. Hiába visznek el nagyobb távolságra – például egy távolabbi településre – beteget, visszafelé nem hozhatják be onnan a kezelésre várót, mert érte majd egy mentést végzőt kell kiküldeni, ők meg jöhetnek haza üresen. Ha a kétféle feladat közös irányítás alatt marad, ezt kapcsolt szállítással, kevesebb kilométer teljesítménnyel és hamarabb lehetne elvégezni.

Nem kell az alkalmi hazaszállításokhoz kiemelt felszerelés és jól képzett személyzet, mondta a miniszter, de ebben is csak részben van igaza. Egy mentőkocsi bármikor befuthat egy balesetbe, s akkor nem mondhatja az ápoló, hogy ők nem tudnak segíteni, mert csak hordágyazásra alkalmasak. Nem csak a fővárosban fordulhat elő ilyen eset – ahol a segítség hamar megérkezik – hanem vidéken is, ahol több tízperc is eltelhet az esetkocsi megérkezéséig. Ilyenkor nem állhatnak a szállítók a helyszínen felszerelés és a szaktudás hiányában negyedórán át úgy, mint szamár a hegyen. S ha nem mindig csak szállítanak, de rendszeresen eseteznek is, az ilyen helyzetekben rutinosan tudnak majd beavatkozni.

Egységes kocsipark, jól képzett személyzettel

Nincs mindig rendkívüli helyzet, de az OMSZ-nak a tömegbalesetek felszámolására is fel kell készülni. Ilyenkor a kárhelyre kell vezényelni az összes járművet, és az egyéb szállítások terhére mindenki ott tevékenykedik. A jelenlegi esetben erre számtalan szállító jármű áll rendelkezésre, de a tervezett átszervezés után egy sem lesz. Az OMSZ csak azokkal az esetkocsikkal tud majd rendkívüli helyzetekben is gazdálkodni, amelyek a rendszeres mentésekhez szükségesek. A kárhely felszámolásakor ezért az egyéb azonnali feladatok fognak késedelmet szenvedni. Hogyan magyarázzák meg akkor egy szülőnőnek, vagy egy villamos gázoltjának, hogy azért nem indul értük senki, mert a pályaudvaron a várakozók közé rohant a kisiklott szerelvény, s mindenki ott dolgozik? A jelenlegi helyzetben ilyenkor a szállítókocsikat is bevethetik, így az egyéb sürgős feladatokra is marad szabad kapacitás.

Decemberig talán a miniszter is elgondolkozik a fentieken, s meggondolja magát. Ha mégis átszervezni akar, a közös irányítást meg kell oldania, és a szállítókocsikat is köteleznie kell arra, hogy vészhelyzetben mentést is végezzenek. Igaz, ehhez azokat is megfelelő mentőfelszerelésekkel kell ellátni, s a személyzetüket is megfelelően kell felkészíteni! S minderre természetesen állami forrást is kell biztosítani! 

Sorozatunk múlt hét végi zárásakor még nem tudtuk, hogy az egészségügyi miniszter tíz százalékos létszámleépítést akart az Országos Mentőszolgálatnál, s a betegszállítást magán mentőszervezetekkel akarta végeztetni. Ha terve beválik, sok-sok új mentőszervezet fog alakulni szerte az országban. Remélhetőleg azok valőban dolgozni akarnak, nem úgy, mint az 1996. decemberében bemutatkozó Magyar Árpádházi Szent Erzsébet Szeretetszolgálat.

Tevékenységüket már nem vizsgálhatta pár hónappal később a Parlament illetékes bizottsága, mert hamvában holt ötlet volt a karitatív mentőszolgálat létesítése. Mentőautóik csak néhány napig végezték a hazaszállítást néhány kórházból a főváros területén. Gyors megszűnésükben a sajtó is oroszlánrészt vállalt, bár a mentőszolgálatot megalapító Dr. (?) Molnár Miklós elnök úr mást várt a tollforgatóktól. Talán emiatt is mutatkozott be idő előtt a televízióban, az 1996. december elsejei A Hét című műsorban. (Két napja váltották le a rendőri csúcsvezetőket, de ez a hír még azt is űberelte.) Vesztére tette, mert az események másként alakultak.

Az ominózus műsorban több tucat X-es rendszámú mentőautót láttunk egymás mellett egy zárt udvarban. Az elnök úr ezeket a szeretetszolgálat tulajdonaként mutatta be, melyekkel előbb betegszállítást, majd rövid idő múlva mentést is fog végezni. A feladatot karitatív tevékenységnek szánja, s a pénzt gazdag, de meg nem nevezett támogatók és az Egészségbiztosítási Önkormányzat utalja majd át. Az engedélyek megszerzése csak napok kérdése, ez az idő viszont a létszám feltöltésére lesz elegendő. Kilencven főt – kizárólag tartós munkanélkülieket – szándékozik alkalmazni, mondta. Zömük gépkocsivezető lesz, de szüksége van orvosokra és szakápolókra is egyaránt. A kocsik egy része eset- és rohamkocsi lesz a nap 24 órájában.

A toborzás már másnap megindult. Legfőbb szempont a kiválasztásban a tartós munkanélküliség volt. S hogy miért épp ez? Mert – mint a Munkaügyi Központ illetékesétől megtudtam –, utánuk személyenként havi 20–25–30 ezer forint bértámogatást lehet igényelni. Ezen felül a bér tb-vonzatát is a Munkaügyi Központ fizeti. A lényeg csak az, hogy az alkalmazott sofőrök, ápolók és orvosok legalább ennyit keressenek. A bérüket tehát tulajdonképpen nem Molnártól, hanem a munkaügytől kapják.

Meg kellet szüntetni az ellátást

Három nap alatt mintegy negyven fő jelentkezett munkára. Be kellett csatolniuk bizonyítványuk, útlevelük, jogosítványuk fénymásolatát. Nem Molnár úr titkárnője fénymásolta le az iratokat, hiszen a bérelt irodába fénymásolóra sem tellett. Az okmányok mellett az adóazonosító jelet és a TAJ számot is be kellett minden belépőnek diktálnia, hogy a havi harmincezer forint NETTÓ keresetről szóló szerződést elkészítsék. S mivel a bért mindig bruttó összegben kötik, a nettó a bruttótól függő társadalombiztosítási és munkavállalói járulék és az szja levonása után alakul ki, így a nettó bért tartalmazó szerződés tulajdonképpen semmis.

A semmis szerződés megkötése előtt mindegyik belépőnek meg kellett szüntetnie munkanélküli járadékát és be kellett szereznie egy erkölcsi bizonyítványt ezer forintnál is több illeték- és postaköltségért. Nekik tehát nem csak munka-, de járadéknélkülieknek is kellett lenniük!

Közben a vasárnapi tévériport kapcsán a Híradó és két napilap is nyomozni kezdett, Pár nap alatt kiderítették, hogy Molnár úr nem is doktor, pláne nem orvos, bár két évvel ezelőtt a dél-pesti kórházban pár napig a detoxikálóban praktizált. Eredeti szakmája szobafestő, s egy korábbi kórházfestés közben ihlette meg a hely szelleme. Megtetszett neki a fehér köpeny, s ha szaktudást nem is szerzett, de egy doktori címet odabiggyesztett a névjegyére. Az is kiderült, hogy semmilyen engedély nem létezik a működéshez, s mivel oxiológus-szakorvos nincsen a csapatban, valószínűleg soha nem is lesz. A több tucat bérkocsit sem kapta meg a szeretetszolgálat hosszú távra, csak a tévéfelvétel idejére mondták róla, hogy a mentőket már kibérelték. A bérleti szerződést viszont akkor még nem kérte el a riporter, később viszont hiába is kérte.

Pár napon belül felszámolták az irodát

A szolgálat amilyen gyorsan alakult, olyan gyorsan meg is szűnt. A zuglói, Zászlós utcai irodájukból már Mikuláskor, december 6-án kiköltöztek. (Aznap kapták meg a rendőrök virgács helyett Forgácsot.) Az újonnan felvett mintegy negyven dolgozójukat bizonytalan időre szabadságra küldték. Majd január elején értesítik őket – ígérték nekik–, s akkor talán fizetést is kapnak. Addig legyenek türelemmel! Az átvett okmányaikat pedig egy el nem árult helyen, valahol Óbudán egy páncélszekrényben őrzik az adatvédelmi szabályok szigorú betartásával. Csak Molnár úr férhet hozzá, de ő bármikor.

Az azóta eltelt időben csend van a szeretetszolgálat körül. Nem tudjuk, mi lett a felvett negyven emberrel, kaptak-e fizetést? A Munkaügyi Központtól nem igényelték meg az utánuk járó, a tartós munkanélkülieket alkalmazókat megillető bértámogatást. Mire is igényelték volna, hisz ezek az emberek nem végeztek mentést, nem követelhettek fizetést, a bértámogatás viszont csak a kifizetett bérek után jár. Más kérdés, hogy ezek az emberek így kiestek a munkanélküli ellátásból is akkor, amikor december elején Molnár úrhoz beléptek. Jó kereset reményében jelentkeztek, helyette fityiszt kaptak. S mivel összes adatuk a szobafestőből elnökké avanzsált főmentősnél van, részükre akár fiktív béreket is ki lehetne fizetni, s ezt költségként levonni a vállalkozás adóalapjából. Ezek után a fiktív bértámogatást is lehetne igényelni, de ez már bűncselekmény lenne, melynek elkövetését senkiről sincs okunk feltételezni. Mi nem rágalmazunk, csak eltöprengtünk egy kicsit…

S ha bárki azt gondolná, hogy Molnár doktor (?) ügyvezető igazgató úr –ahogy a szerződéseket aláírta – tanult az esetből, az téved. Öt évvel ezelőtt beszélgetett el a Nap TV-ben Pallagi Ferenc riporterrel, aki akkor még a Blikk főszerkesztője volt. Akkor épp a hajléktalanokon akart segíteni egy új alapítvány létrehozójaként. Talán fedelet akart a fejük fölé, bár a részletekre már nem emlékszem. A műsor után a fenti információimat közlésre ajánlottam fel a főszerkesztő úrnak. Nem tudom, hogyan használta fel, de Molnár úrról és alapítványáról többet nem hallottunk.

Eddig tartott hát az egyhónapos szekundálás érdekesebb epizódjainak felidézése, s néhány visszaemlékezés a huszonöt-harminc évvel ezelőtti eseményekre. A kép lehet, hogy néhol túl sötétre sikeredett. A problémák felvetése nem a mentősök ellen szólt. Sokkal inkább a jobbítás szándéka vezetett a hibák feltárásakor. Elegünk van a hurrá-optimizmusból, ez sosem vezetett sehová. Illetve valahová mégis vezetett. Az alagút végéhez. Oda, ahonnan csak visszafelé vezet az út. Erre viszont mi szükség lenne?

A mentőszolgálat nagy átszervezés alatt állt 1996-ban. Ketté kellett választani a mentés és betegszállítás ügyét. Az OMSZ-nál csak az előbbit akarták hagyni, míg az utóbbit – s ez legalább nyolcvan százalékot képez a százból – magán mentőszolgálatoknak kívánták átadni. Ez nem valósult meg, a finanszírozás viszont megváltozott. A mentések kaptak állami támogatást, míg a betegszállításoknak el kellett tartaniuk magukat. Ez nem jelenti korántsem azt, hogy az állam ez utóbbiból kivonult, csak a juttatások módja változott. Az OEP másik kasszájából finanszírozták.

A feladatok csökkenésével a létszám is csökkenhet. Bizonyára a legképzettebb, legjobb munkaerők maradhatnak az OMSZ-nál. A többieknek a magán mentőszervezetekhez kell átmenniük. Ők kerülnek tehát át a versenyszférába. S hogy ez valójában mit jelent? Azt, hogy a maszek nem tűri meg a rossz munkaerőt, viszont magasan túlfizeti a jót a költségvetési szerveknél foglalkoztatottabbakkal szemben. S mivel mindenki a piacról él, a jól dolgozók a több pénzt választják, a rosszabb meg beéri a kevesebbel is. Lényeg, hogy állás legyen!

A kórházi struktúra is átalakul

Ahhoz, hogy az OMSZ is kiváló szakemberekkel végezhesse a mentést, a magánszférához hasonlóan meg kell őket fizetni. Kérdés, hogy miből? Vagy tovább fog tartani az a többéves gyakorlat, hogy OMSZ-dolgozó magáncégnél, míg a versenyszférában dolgozó az OMSZ-nál lesz alkalmazva mellékfoglalkozásban? Csak papíron válik szét a mentés és a betegszállítás, a mindkét helyen foglalkoztatott mentősök viszont a valóságban egyben tartják a kettőt? Akkor meg mi szükség van a változtatásra?! Nem lenne jobb úgy hagyni, ahogy van?

Az átszervezés nem csak a mentőket, de a kórházakat is érinti. A kis falusi kórházak, szülőotthonok fokozatosan megszűnnek. Helyettük a megyeszékhelyekre, a kiemelt városokban lévő megyei és országos intézetekbe kell szállítani a betegeket. Ez a mentősöket is érinti, hisz megnő a kilométerszám, s ezzel a szállítási költség. Kérdés, ezt ki fedezi? A betegtől sem kívánható, hogy azért fizessen többet a szállításért, mert a megszűntetett helybeli kórház helyett ötven kilométerre, a megyeszékhelyre kell mennie. Neki jó lett volna a közelben is! Ott már úgyis megszokta, s a család is naponta meglátogathatta. A messzi kórházba viszont sem pénzük, sem idejük nincs naponta elmenni. Pláne a vidéki közlekedés ismeretében érthető az ilyesmi. Nincs kocsija mindenkinek vidéken sem.

A betegek is köztünk élnek

Nem csak a kórházak megszűnte, de újabb osztályok telepítése is gyakran gondot okoz. A főváros VIII. kerületében sok a hajléktalan, s közöttük sok a fertőző TBC-s. Az egészségügyi kormányzat azt szerette volna, hogy a józsefvárosi Vas utcában, a Balassa Kórházában alakuljon egy új TBC-osztály. A terv mégis a lakosság ellenállásába ütközött. Féltek, hogy a falakon belül fekvő tüdőbetegek megfertőzik őket. Eszükbe sem jutott, hogy ugyanezek a betegek járnak most is köztünk szabadon, köhögnek ránk, fogják meg előttünk a kilincset.

Amíg nem lesz számukra új intézmény, közöttünk is maradnak. Győzött a kerületiek ellenállása, így ez az új osztály fenn a hegyen, Budakeszin alakult, a mentősök munkája is megnőtt. Oda kell majd őket szállítani, ha átfagyva, vért köpve találják őket éjszaka közterületeinken, parkjaink padjain, vagy a földön, a bokrok alatt. A kerület kórházába könnyebb, gyorsabb lett volna a beszállítás térben is, meg időben is, de azóta már ezt a kórházat is megszűntették.

Fejlesztés a mentőszolgálatnál

A mentőszolgálat közben fejlődött. 1996. május 13-án, három nappal a BÖME megalakulásának 109-ik és az OMSZ megalakulásának 48-ik évfordulója után adták át a Markó utcai új irányító központot, Szabó István Ybl-díjas építész alkotását. Innen nem csak a főváros és Pest megye mentőmunkája irányítható, de országos szinten is be tudnak avatkozni a mentésbe. Esténként a megyei szolgálatvezetők telexen jelentik be a fővárosba, vagy a távoli megyékbe irányuló szállításokat, s a koordinációt másnapra itt végzik el.

Éjszaka innen irányítják néhány budapesti kerület orvosi ügyeletét is, ahol mentőorvosok vonulnak ki a betegekhez. A 104-es telefonszámra befutó hívások esetén a kezelőknek nem kell a telefonkagylóval bíbelődniük, mert fülhallgatón kapják az információkat, s az ehhez csatlakozó mikrofonon válaszolhatnak. Mindkét kezük szabaddá vált ez által a menetlevelek kezeléséhez.

Eltűnt a hatalmas magnetofon is a helyiségből, mely reggeltől reggelig rögzítette a hívásokat. Helyén számítógép tárolja a 24 telefonvonalon lefolytatott beszélgetéseket. A kimentett információkat anyagi okokból akkor csak három hónapig tudták a szűkös lemezkapacitás miatt tárolni, bár a félévet tartották volna kívánatosabbnak az esetleges viták, későbbi peres ügyek megfelelő kezelése miatt.

A mentőkről szóló sorozat most véget ér, de olvasóink később sem maradnak sorozatok nélkül. A jövő hét végén rendezik meg a Hungaroringen a 21-ik Magyar Nagydíjat, melynek előkészületeiről, és a versenyzők segítőiről holnaptól mi is beszámolunk. A versenyen dolgozó mentők munkáját kedden fogjuk bemutatni.

Emlékeznek még arra a mentőtisztre, akiről négy hete megírtuk, hogy felültette a széken az infarktusos beteget. Akkor majdnem tragédia lett a dologból, míg az alábbi esetéből – amely természetesen korábban történt – győztesen került ki. Neki is voltak tehát boldog percei, sikerélményei munkája során. Kár, hogy az utolsó kivonulása olyan szerencsétlenre sikeredett!

A SOTE Szájsebészeti Klinikájára vonulunk 1995. februárjában. A bejelentés szerint egy férfi lett rosszul, eszméletét veszítette. Eset kocsink parancsnoka, mint emlékezhetnek rá, ötödéves egyetemi hallgató, aki fizetés kiegészítés és némi gyakorlatszerzés okán kocsizik. Az ösztöndíjból már akkor is nehéz volt megélni, s a tandíjról még szó sem volt.

Útközben a kiváltó okon gondolkodunk. Kaphatott-e valamilyen érzéstelenítőt, amire allergiás? Okozhatta-e ájulását az elviselhetetlen fájdalom? Lehet, hogy a nagy vérveszteség miatt került sokkos állapotba? Mindegyik kórelőzmény más-más ellátást igényel, s a lehetséges variációkat előre kell megtervezni, hogy ne kelljen a helyszínen sokat meditálni a beavatkozás megkezdése előtt.

A klinika portása már az épület előtt fogad. Az első emeleten fekszik az epilepsziás férfi, mondja, aki itt lett rosszul a folyosón. Bevitték az egyik fogászati rendelőbe, de ennél többet egyelőre senki sem tud róla.

Szerencsére szünetelt egy rendelés

Az emeleten járóbetegek ülnek sorsukra várva a rendelők előtt. Csak az egyik előtt nincs senki, mert a délelőtti rendelés elmaradt. Oda vitték be a szerencsétlent. A középkorú férfi odabenn fekszik a földön. Orvosok, asszisztensnők fogják a kezét és a lábát, tartják a fejét. A beteg még most is rángatózik, ezért arra is vigyáznak, hogy be ne verje a fejét, el ne harapja a nyelvét. A szomszéd kezelőből is áthívták a férfiakat, hogy elég erősen tartsák meg a törzs közelében a rángó végtagokat.

Mentőtisztünk nyugtatót szív a fecskendőbe, majd vénásan beadja a betegnek. Nem zavarja, hogy sok orvos nézi munkáját. Eszébe sem jut, hogy ő még csak medikus, de mégis olyat tud, amihez ezek a szájsebész doktorok nem is konyítanak. Ő oldani tudja azt az epilepsziás görcsöt, amit a klinika munkatársai csak nézni voltak képesek.

Az orvosok és asszisztensnőik visszamennek a dolgukra, nekünk meg már csak a hordágyazás marad. Páciensünkkel meg sem állunk Lipótmezőig, az Elmeosztályig. Ott már régi ismerősként fogadják. Egy ideig megint a lakójuk lesz. Ott majd talán a fogait is rendbe teszik. Vagy lehet, hogy nem is fájt neki egyik sem, csak a téli hideg elől ment be a folyosóra egy kicsit megmelegedni? Egy darabig most biztos nem kell fáznia a budai kórház fűtött kórtermében.

Vizit- és receptpénzről, ágy- és étkezési díj bevezetéséről hallunk mostanában. A kilencvenes évek közepén még a mentőszállítási díjat is csak a részegeknek kellett megfizetni, ha be tudták rajtuk hajtani. Alábbi történetünk szereplői így gondolkodás nélkül a mentőkhöz fordulhattak.

Ferencvárosi kocsmához hívják esetkocsinkat, a bejelentő szerint valaki rosszul lett. A késdobálóban ennek rengeteg oka lehet. Leüthették, kábítószert kevertek az italába hogy kifoszthassák, vagy az alkohol ütötte ki. Mi a legrosszabbra számítottunk, de szerencsére tévedtünk. Az idős férfi saját lábán jött fel a pincéből a járdára felesége kíséretében. Vigyék be a férjemet az idegosztályra! – fogad minket, mert nagyon beteg. Itt vannak a régi zárójelentései, biztosan fogadják.

Átvesszük a papírokat. Látjuk belőlük, hogy a férfi már rég kijött az István Kórházból. Beutalója nincs, háziorvosa sem kezeli. Az asszony mégis rögvest el akarja vitetni. Pár házzal odébb laknak, kényelmesen hazasétálhatna, s még mi is elkísérnénk. A nő mégis erősködik. Nagyon beteg ez az ember, s én nem tudom otthon ápolni! Egyébként is el kell mennem otthonról, mondja, s a férjemnek még kulcsa sincs.

Sajnos az idegosztály nem fogadja, így mi csak a Baba utcai detoxikálóba vihetjük, mondjuk. Csak egy kicsit spicces az öreg, így át kell venniük, de így úgy a szállítás, mint a kórházi ellátás pénzbe kerül, mely nem is kevés. Tőlünk minimum hétszáz forintos számlát kap, mert a hetven forintos kilométerdíjat a fővárosban minimum tíz kilométerre kell kiállítani. Ha a kilométeróra többet mutat, a szállítási díj is emelkedik. Hiába mondjuk, a nő csak erősködik. Nem vitatkozunk, irány a pesterzsébeti kijózanító.

A Baba utcában nem problémáznak velünk. Levetkőztetik, megfürdetik, majd kórházi ruhába öltöztetik betegünket. Ruhája pénze, iratai nylon zsákba kerülnek, s minderről kétpéldányos értékleltár készül. A nálunk maradót a kórház ápolója írja alá. S hogy mi ez az értékleltár? Minden eszméletlen, részeg és öngyilkos betegnél fel kell vennünk ilyet, mely tulajdonképp a mentők védelmét szolgálja a későbbi reklamációk esetén. Ha a beteg panaszkodik, hogy szállítás közben meglopták, csak elé teszik a leltárt mondván, hogy már a mentők is ennyit találtak nála. Csak arra nem gondolt még senki, hogy a mentős már eleve kevesebb összeget írna akkor, ha a különbözetet ellopta volna betegétől. Persze ilyen aljasságot egy bajtársról sem szabad feltételezni! Nem is gyanúsítottak még ezzel senkit sem, ha szabályos értékleltárt vetetett át a kórházban.

Újabb nap, újabb szép feladat

A bácsit másnapra már el is felejthettük, s az esetkocsin is új személyzet új személyzet dolgozott. Csak én voltam régi, mert velük szekundáltam. A tegnapi kocsma környékéről, lakásról történt a megkeresés. Valaki megvakult, mondta a bejelentő, s kórházba kellene szállítani. A vakságnak számos oka lehet. Kiválthatja a villám, melynek én fogom a nyelét, de előidézheti metilalkohol-mérgezés is. Mi sem sejtettük, mi van a háttérben. Izgatottan mentünk be a régi bérház lepusztult emeletére, ahol a tegnapi férfi és kardos felesége fogadott. Igaz, csak nekem volt ismerős, hiszen a személyzet, mint fentebb jeleztem, reggelre kicserélődött. Társaim már mindkettőjüknek újak voltak.

Rövidesen kiderült a vakság története is. A férfi fél szemére tíz éve nem lát. Ez tegnap fel sem tűnt nekünk, s a zárójelentést is csak most mutatták meg nekünk. Megtudtuk még, hogy a férfit ma délelőtt engedték ki a kijózanítóból, s a 30-as villamossal szinte háztól házig utazott. Mihelyt felesége meglátta otthon, új taktikát dolgozott ki. Ha az idegosztályra nem tudta elsütni, talán a szemészettel több szerencséje lesz.

A meggyőzés, hogy jobb lesz neki otthon, most sem sikerült. Beutaló nélkül is be kellett vinnünk az István Kórház szemészetére. A kórház orvosa beutaló nélkül is átvette tőlünk, de panaszok hiányában nem tartotta benn. Hiába mondtuk, hogy nemrég ment haza villamossal Pesterzsébetről, mégis szállítókocsit kért, mert nem merte metróval hazaküldeni. Attól félt, hogy fél szemével elvéti a mozgólépcsőt és lezuhan. Azóta sem tudom, felesége hogyan fogadta otthon. Lényeg, hogy aznap újabb mentőszállítást nem kért. Remélem, hogy nem a halottszállítókat értesítette!

Emlékeznek még Jucusra? Mint másfél hete megírtam, egy szilvamaggal akarta megőrizni erényeit. Mai írásunk témája is a szexualitás. Szereplője – nevezzük Janinak – majdnem pórul járt, s Jucussal ellentétben hozzá még a mentőknek is ki kellett vonulni.

A hetvenes évek elején nem volt még hazánkban semminő guminő, nem voltak különféle szexuális segédeszközök. Ilyeneket csak a becsempészett pornómagazinokban láttunk. Nem voltak műholdas csatornák és videokazetták, amelyek helyünkbe hozták éjfélkor a gyönyört. A magyar ember azért akkor is leleményes volt, megpróbált újítani. Ez hősünknek majdnem a férfiasságába került.

A falusi úr különös módját választotta a testi örömök kiváltásának. Egy fészerben talált golyóscsapágyat húzott ágaskodó vesszejére. Kicsit bezsírozta előbb, hogy jobban csússzon, majd elkezdte a mókát. Közben folyvást rég nem látott kedvesére gondolt. Egy darabig minden jó volt, később többször is jó volt, csak épp a lankadás, az nem akart megszületni. A hideg vas egyre jobban szorított. A kezdeti gyönyör kínba csapott át.

Hamarjában nem tudta, mit tegyen. Felöltözött, s a nadrágjába rejtett „vasladyvel” felkereste a körzeti orvost. A doki rögvest mentőt hívott, s irány a megyei kórház urológiai osztálya.

Az orvosok hamarjában azt sem tudták, mit tegyenek. Az már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a hímvessző a csapágy alatt nem tud ellankadni. Ehhez az kéne, hogy a vér kifusson a barlangos testekből, de a hímtag anatómiai felépítése miatt erre leszorított állapotban nem kerülhet sor. A vénák a hímvessző külső részén futnak, ezek vezetnék ki a vért a felduzzadt szervből, de a szorító fémgyűrű ezt megakadályozza. S mivel az artériák viszont a szerv belsejében vannak, a vérellátás, a vérrel való folyamatos töltődés változatlan marad. Csak épp a salakanyag nem tud eltávozni, ezért a szerv előbb-utóbb elhalhat. Le sem kell vágni, lerohad magától – mondhatnánk, ha a témán lehetne humorizálni.

Mivel a péniszt nem akarták megsérteni, a csapágyat kellett félbevágni. A gond csak az volt, hogy a kemény svédacél ellen nem volt hatékony szerszám az urológián. A kórház műszaki osztályán, a karbantartók műhelyében volt ugyan fémfűrész és hidegvágó, de a lakatosok mégsem állhattak neki a műtőben, a férfi nemi szervén csapágyat fűrészelni. A fűrészlap egyébként is beletörött volna. A sebészek konzultációra hívták az orvoskollégákat, s a szájsebészet főorvosa mentőötlettel állt elő. Vídiaköszörűt alkalmazzanak! Olyat, amivel a fogat szokták köszörülni. A beteg is beleegyezett a különleges terápiába. Mit is tehetett volna a szerencsétlen?

A fogászati székben zajlott le a több órás „műtét”. A szájsebész köszörült, míg urológus kollégája különböző olajokkal hűtötte a szerszámot. Nem a köszörű, hanem a nemi szerv állapotát vigyázta, hisz túlmelegedés esetén könnyen végzetes égési sérülést szenvedett volna a meggyötört testrész. Közben a nővérkék párosával jártak át a különböző osztályokról nézni az orvostörténeti remeklést. Állítólag csak a szakmai szempontok érdekelték őket. Teljesen közömbös volt számukra, hogy mit szorít a golyóscsapágy. Legalábbis akkor ezt mondták…

Hősünk szerencsésen túlélte a dolgot, s mint hírlik, azóta már ki is próbálta megmentett szerszámát. Újra érzi, hogy ő a Jani! Igaz, azóta csak jól bejáratott nőkkel kezd. Olyanokkal, akik nem túl szűkek, mert nem akar még egyszer szorult helyzetbe kerülni. A félbevágott csapágyat ereklyeként őrzi otthonában. Jelszava: szüzek kíméljenek!

Egészséges ember nem gondol arra, hogy valakinek az állandó légvétel, minden slukk levegő is gondot okozhat. Nem az orrában, nem a torkában van az akadály. Szervezete olyan, hogy kevés számára a levegő oxigéntartalma, s emellé még további oxigénbevitelre szorul. Az idős hölgy is ebbe a kategóriába tartozott.

A Józsefvárosba, a főváros VIII. kerületébe vonultunk. A kerületben eléggé szennyezett a levegő. Nagy a forgalom, sok az autó, így ezen nem is lehet csodálkozni. Itt él rengeteg hajléktalan tbc-s is, de betegünk nem ebbe a kategóriába tartozik. Ő lakására hívott bennünket.

A néni ágya mellett oxigénpalack állt. Mint elmondta, évek óta használja. Tíz éve fullad, s újabban az oxigénre is szüksége van. Korábban a heti két palack háromezer forintjába került. Hatezer forintot kértek tőle a gyógyszertárban, de az összeg felét kifizette a társadalombiztosítás. Mindig utólag fizettek, a pénzt tehát nem kellett előlegeznie mindannyiszor.

Elképzelhetjük, milyen teher volt ez hetente egy nyugdíjasnak. Szerencsére pár hónapja egy csepeli vállalkozó segített rajta, s a hozzá hasonlókon. Szerződést kötött a társadalombiztosítóval, s azóta a néni és sorstársai lakásukon várhatják az éltető gázt. Nem kell tehát a gyógyszertárba menniük, nem kell a pénzt megelőlegezniük, a szállító intézi az anyagiakat a palackozóval, meg az OEP-pel. Nagy segítség ez a betegeknek, annyi szent.

Orvosunk szünteti a fulladást. A néni hálás, jobban érzi magát. Mégsem hagyhatjuk otthon, irány Budakeszi, a Korányi Tüdőszanatórium. Ott már régi ismerésként üdvözlik betegünket, hisz tíz év óta állandó visszatérő vendég. Fenn a hegyen, a tiszta levegőn egy időre megint helyre jön. Addig a vállalkozó is mentesül attól, hogy hetente lássa el friss oxigénnel. Ha újra hazatér, a rendszeres kúra folytatódik, a palackokat újratöltik. Addig, míg csak él. Állapota sajnos végleges…

A kórház és a mentőállomás is megszűnt

A történetben szereplő nénit 1995. februárjában Budakeszire kellett szállítanunk. Akkor még abban bízhatott, hogy rövidesen lakóhelyéhez jóval közelebb, a józsefvárosi Balassa Korház újonnan kialakítandó tüdőosztályára vihetik, ha megint fulladni fog. Tervben volt ugyanis, hogy a hajléktalanok körében megszaporodott tbc-s megbetegedések miatt a kerület szívében új tüdőosztályt létesítenek.

A terv végül is a lakosság ellenállásán bukott meg. Féltek az emberek, hogy a korházba szállított tüdőbetegek megfertőzik őket. Eszükbe sem jutott a hangadóknak, hogy ugyanezek a betegek szabadon járkálnak közöttük az utcán, köhögnek rájuk, fogják meg előttük a kilincset. Amíg nem lesz számukra hatékony intézmény, végigfekszenek a metróállomások padjain, koszos és fertőző kezükkel végigtapogatják a metró kapaszkodóit, melyet aztán az egészséges emberek is kénytelenek megfogni.

A kerületiek ellenállása végül felesleges volt. Nem csak az új tüdőosztály nem készült el, de maga a Vas utcai kórház is megszűnt, így Józsefváros kórház nélkül maradt. Helyén talán egészségügyi főiskola lesz valamikor, a betegek viszont a szomszéd kerületek korházaiban nyerhetnek gyógyulást. Ezzel a mentők munkája is megnövekszik, hiszen messzebbre kell szállítani a rászorulókat, s a beutalt tüdőbetegeket is vihetik ezután is a hegyre, Budakeszire.

A nagy átszervezések következtében a Delej utcai mentőállomás is megszűnt még 1996. közepén, mert az épület életveszélyessé vált. A VIII. és IX. kerületbe így távolabbról érkezik a segítség, s a mentődolgozókat és az eset- és rohamkocsikat más-más mentőállomásokra helyezték. Egy évvel később ugyan új mentőállomással gazdagodott a főváros Mátyásföldön az Ikarus gyár szomszédságában, de ettől még a Delej utca környéke nem juthat gyorsabban ellátáshoz.

A kórház sokszor csak betegmegőrző

Bármennyi kórház szűnik is meg szerte az országban, mentőseinkre mindig szükség lesz. Bízzunk abban, hogy lelkiismeretesen dolgoznak érettünk. Ha éri is kritika munkájukat, ha nem is mindig a legprecízebben ténykednek, tudjuk be annak, hogy ők is emberek, ők is dolgozók. Aki dolgozik, az téved – mondhatnánk a közhelyet, s mi mindannyian tévedünk. Az egészségügyiektől mégis mindig többet várunk. Ez érthető, hiszen a mi bőrünkre megy a dolog. Nekik az átlagosnál is kisebb hibaszázalékkal, talán a tökéletesebbnél is jobban kell dolgozniuk.

A hozzátartozók sem mindig angyalok. A hetvenes évek végén kartörött nénit vittem egy faluból a megyei kórházba. A traumatológián begipszelték a karját, s már indultunk is vele haza a hegyi szerpentineken. Házuk előtt várt a meglepetés. Zárt kaput találtunk, mert a szomszédok szerint rokonai elutaztak szilveszterezni a Tátrába. A nénit az utcán nem hagyhattuk, ezért visszavittük a kórházba. Ott az elkövetkező egy-két hétre felvételre került, amíg rokonai haza nem érkeztek. Feltételezni sem merem, hogy ők törték el a karját, bár az időzítés eléggé elgondolkodtatott.

Az elvárás az egészségügyi dolgozók iránt óriási, s ennek talán nem mindig tudnak maradéktalanul megfelelni. Nem lehet, hogy mi raktuk túl magasra a mércét? Egyszer talán ezen is el kellene gondolkodnunk! Mindenki csak annyit várhat el a másiktól, amennyit ő is adni tud! S csak annyit, amennyire a másik emberileg képes lehet. Ha másként gondolkodunk, folyton csalódottak leszünk.

A kilencvenes évek elején rendszeres nézője voltam a Ferencvárosi TV egészségügyi műsorainak. Mint hajdani egészségügyi dolgozó, talán kicsit kritikusabb szemmel nézem az ott bemutatottakat, így volt ez az újjáélesztés oktatásakor is akkoriban. Dr. Pap Zoltán mentőfőorvos a mesterséges lélegeztetést mutatta be. Megtanulhattuk tőle a légutak kitisztítását, s a befúvásos lélegeztetés tudományát. Hiányérzetem akkor támadt, amikor a szívmasszázs ismertetésére vártam. Erre sajnos sem akkor, sem később nem került sor. Féltem, hogy nem is fog!

Zoli bácsival korábban szanitéc cserkészek kiképzésén dolgoztam együtt. A mellkas kompresszió tanítása ott is elmaradt. A főorvos szerint ezt a laikusoknak nem szabad tudniuk. Nagy a veszélye, ha nem hozzáértő módon állapítják meg a klinikai halál beálltát. Az elsősegélynyújtó ugyanis izgalmában esetleg nem észleli a szívdobbanásokat, s éppen a komprimálás megkezdésével állítja le a beteg szívet. Káros szövődményként a szegycsonttörés, s ezzel a szív átszúrása is előfordulhat. Ezért aztán semelyik elsősegélynyújtó tanfolyamon nem oktatják ezt a módszert. A fentieket 1993. novemberében megírtam kerületünk havi lapjában is.

A befúvásos lélegeztetés megismerése jó dolog, de valljuk be férfiasan, hogy komprimálás nélkül a klinikai halál esetén mit sem ér. Hiába fújjuk be a tüdőbe az oxigént, ha nincs vérkeringés, ami elviszi az agyba. Az oxigénhiány következtében négy perc alatt visszafordíthatatlan agyi katasztrófa következik be. Tragikus példa volt erre az év szeptember elsején Zsiborás Gábor esete a Hungária körúti öltözőben. Szilágyi doktor, a csapat orvosa hiába futott be a kispadról lélekszakadva, mire odaért, már késő volt. A válogatott kapust hiába szállították kórházba, a késedelem miatt nem nyerte többé vissza eszméletét, csak gép tartotta ideig-óráig életben. A környezetét nem lehet mulasztással vádolni, hiszen sem játékostársai, sem a csapat vezetői – épp a hiányos oktatás következtében – nem voltak képesek a szakszerű beavatkozásra.

Az újraélesztés oktatásának hiányossága

A 70-es években az Országos Mentőszolgálatnál azt tanították nekünk, hogy komplex újraélesztésnek nincs kontra indikációja. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a beavatkozást mindig késedelem nélkül el kell kezdeni. A klinikai halott ugyanis enélkül sosem lesz jobban, így viszont még lehet esélye a túlélésre. Sajnos, a laikus elsősegélynyújtók épp ezt az esélyt nem adhatják meg pácienseiknek, mert nem tanítják meg őket hatásosan újraéleszteni. Csak félkarú óriások maradnak mindaddig, míg a befúváros lélegeztetéssel ér véget a tananyag. Fáradozásuk így semmit sem ér, betegük meghal.

Nemrég a gépkocsivezetőknél is kötelezővé vált az elsősegélynyújtás-oktatás, és sikeres vizsga nélkül nem is lehet már jogosítványt szerezni. A mellkas kompresszió oktatását náluk is be kellene vezetni, hisz nem csak közúti balesteknél, de utcai rosszulléteknél is hatékonyan be tudnának avatkozni! A tömegközlekedési járművek vezetői és a taxisok is állandóan az utcán vannak. Megfelelő képzésükkel sok rászorulón tudnának segíteni. Az orvos vagy a mentő sosem ér négy percen belül a helyszínre, de bármelyik arra járó autós azonnal segíthet. Mindenki a tőle elvárható segítségnyújtásra köteles, de mindenkitől csak annyit várhatunk, amennyit megtanítunk neki. Bárhol, bármelyikünk rosszul lehet, s nem mindegy egyikünknek sem, hogy mikor jön a segítség. Ez nem csak a közutakra, de a sportpályákra is érvényes. Ne várjunk meg újabb tragédiát! –fejeződött be akkori írásom a lapban.

A fotelben ülő nézőket sem akarja senki pilótává kiképezni

Helytelen az a megfogalmazás és én azt sohase mondtam, hogy a laikusnak nem szabad tudnia a keringés újraindítását. Ellenkezőleg. Mindig és hangsúlyozottan azt mondom, hogy az átlagos emberi műveltség része legyen az elsősegélynyújtás ismerete és ezen belül az újraélesztés elméleti és gyakorlati tudása, válaszolt Dr. Pap Zoltán főorvos ugyanazon az újságoldalon.

Senkinek nem jut azonban eszébe, hogy pl. a televízió képernyőjén keresztül fotelben ülő nézőket pilótává képezzen. Az újraélesztés egy olyan többrétű, összehangolt mozgást igénylő cselekvéssor, amit kizárólag kis csoportos, többórás, ellenőrzött gyakorlatokat tartalmazó tanfolyam keretében lehet oktatni, függetlenül attól, hogy a tanfolyamhallgatók laikusok-e, vagy például az egészségügyi közép- vagy főiskola hallgatói. Nem az a veszély ugyanis, hogy valaki rosszul végzi a keringés újraélesztését, mert abban igaza van az újságírónak, hogy a halott állapotán nem lehet rontani. A veszély abban rejlik, ha rosszul ítélte meg a segélynyújtó a beteg állapotát és működő szív mellett végez mellkas kompressziót. Működő keringés esetében ugyanis a beavatkozás súlyos sérüléseket hoz létre a szíven, és azt meg is állítja. Ezért csak olyan embernek oktathatóa keringés újraélesztése, aki a fentebb jellemzett tanfolyamon megtanulta teljes bizonyossággal megítélni a keringés állapotát.

Helytelen azt gondolni, hogy a befúvásos lélegeztetés önmagában véve elégtelen ismeret. A két életműködés nem egyszerre áll meg és baleseti körülmények között, az eszméletlenséghez kapcsolódva mindig elsődleges a légzés akadályozása, majd a teljes légzéshiány következtében két-három perc múlva a keringés is megáll. Ezért a keringés megállása kivédhető a légutak felszabadításával, és ha szükséges, a befúvásos lélegeztetés azonnali alkalmazásával.

Komplex oktatás villanyszerelőknek

Baleseti körülmények között a keringés megállása akkor elsődleges, ha olyan sérülés érte a keringési szerveket, melyek mellett az életben maradásnak nincs realitása, pl. a szív leszakad a nagy erekről, vagy nagy artériából néhány tíz másodperc alatt teljes kivérzés következik be. Ez az oka annak, hogy a gépjárművezetők számára rendezendő tömegtanfolyamon a keringés újraélesztését nem oktatjuk. Balesetnek számít az elektromos áramütés is, és ebben az esetben, az áram testen való keresztül haladásának irányától függően bekövetkezhet a keringés megállása. Az elektromos árammal hivatásból foglalkozó szerelők ezért részesülnek teljes kiképzésben.

A Vöröskereszt minden kerületben készséggel rendez olyan tanfolyamot, melyen az újraélesztés teljessége megtanulható. Erre azonban rá kell szánni megfelelő óraszámot és csak az kaphatja meg a tanfolyam sikeres elvégzéséről szóló igazolványt, aki sikeres vizsgát tesz. Reméljük továbbá, hogy a nemzeti alaptantervbe foglalt egészségtan oktatás elindulásával a diákság az elsősegélynyújtást magas színvonalon megtanulja a gyakorlatban is. Néhány év múlva tehát a hirtelen keringésmegállás miatt klinikai halál állapotába került beteg túlélési esélyei javulni fognak. Addig arra kell törekednünk, hogy minél több önként jelentkező érdeklődő elsajátíthassa a komplex újraélesztést a Magyar Vöröskereszt tanfolyamain, fejezte be válaszát 1993. novemberében Dr. Pap Zoltán mentőfőorvos a Ferencváros hasábjain.

Az előző évtizedben mentős dolgozónak tilos volt mellékfoglalkozást vállalnia. Józan, kipihent állapotban kellett szolgálatba lépnie. A rendszerváltás ebben is változást hozott. No nem a részeg mentőst tűrik meg azóta, ebben azért konzekvensek. A mellékmunka lett néhány éve megengedve.

A Delej utcai kollégák is éltek ezzel a lehetőséggel, igyekeztek kiegészíteni a keresetüket ugyanúgy,mint más állampolgár. (Az állomás egyébként rég megszűnt, s mivel a mátyásföldi csak később készült el, kocsijai, dolgozói másik állomásokhoz kerültek.) Budapesten és vidéken a kilencvenes években számtalan magán-mentőszolgálat alakult. A fővárosban a legnagyobb, legismertebb az Európa Mentőszolgálat, valamint a Segítőkéz és a Szamaritánus Mentőszolgálat. Megtalálhatók mind Pesten, mind Budán, s előszeretettel alkalmazták a Delej utcaiakat eset-, és szállítókocsijaikon.

A magán mentőszolgálatok mentési és betegszállítási feladatot egyaránt végeznek. Esetkocsijaikat a KICS irányítja, s a feladatok után kapják a társadalombiztosítási támogatást. Az egyszerű betegszállításnál más a helyzet. Ez olyan, mint egy fehér taxi. Aki igénybe akarja venni ezirányú szolgáltatásaikat, az fizesse meg.

Újabb kategóriát képezett a Delta Mentő, mely a hajléktalanok elszállítását végzezte közterületről. Természetesen ez utóbbi is a költségvetés terhére történt. A kocsi személyzete éjszaka a Dobozi utcai hajléktalan szállón várta a riasztást. A hajléktalanok mellől indultak a hajléktalanokért.

Egy fenékkel két lovat megülni

A Delej utcaiak szinte mindegyike dolgozott valamelyik, vagy mindkét magán mentőszolgálatnál. Olyan ápolót is ismertem, aki emellett még – az azóta szintén megszűnt – Balassa Kórház sebészetén is dolgozott szabadidejében. Hiába, no, kellett neki is a pénz, és az egészségügyben senki sincs túlfizetve. A kórházi nővéreknél is ugyanez a helyzet. Ők is másik kórházba mentek át mellékállásba. Ismertem olyan klinikai ápolási igazgatót is, aki ugyanabban az intézetben mellékállásban éjszakai nővér volt az intenzív osztályon. Így tehát olyankor a saját maga főnöke volt, s havonta háromszáz óra körül teljesített. 

Az érem másik oldala viszont a tíz százalékos munkanélküliség, mely a keresőképes lakosságot sújtja. Az új vállalkozások létrejöttével nem a munkanélküliek jutottak álláslehetőséghez, hanem a már amúgy is dolgozók másod- és harmadálláshoz. S ez nemcsak az egészségügyben van így. Lehet, hogy a másodállások megtiltásával csökkenthető lenne a munkanélküliség? (S a főállású fizetések egyidejű rendezésével!) Nem ártott volna erre is gondolnia a munkaügyi kormányzatnak a Munkaügyi Törvény módosításakor!

A magán-mentőállomások és kórházak mellett az OMSZ-on belül is vállalhat mellékmunkát kötelező óraszámán felül a mentődolgozó. Akad peremállomási munkahelyi vezető, de mentőtiszt és ápoló is, aki például a Központi Irányítócsoportban végez délutánonként vagy szabadidejében telefonügyeletesi feladatot. Hozzájuk futnak be az egyszerű betegszállítást kérők telefonjai, de ők irányítják az esetkocsik mozgását is. Másik munkalehetőségük az orvosoknak, mentőtiszteknek, sofőröknek, ápolóknak, hogy a különböző kerületekben az éjszakai és hétvégi orvosi ügyeletekben részt vegyenek. A Delej utcaiak rendszeresen a kőbányai orvosi rendelőbe jártak. Két orvos és két ápoló volt ott egyszerre szolgálatban, s az ápolók egyikének autót is kellett vezetnie. Mivel az ügyeleti kocsin kék fény is van, rendelkeznie kellett ehhez természetesen a PAV I. minősítéssel is.

Mentők adták a háziorvosi ügyeletet is

A felállás ügyeletben olyan, hogy az egyik orvos és ápolója megy ki a személykocsival a betegekhez, míg a másik orvos a másik ápolóval végig az orvosi rendelőben marad. A rendelőbe tehát éjszaka is bemehet a rászoruló, éjszaka is kap orvosi segítséget. A kijáró orvos kocsijában rádió is van, így őket bármikor továbbküldhetik az újabb hívásra.

A mentőknél korlátozott a túlóra. A közalkalmazotti törvény értelmében évente csak kétszáz pluszórát dolgozhatnak. Ez havi átlagban alig több, mint tizenhat óra, s mivel egy-egy műszak 12, vagy 24 órás, ez a lehetőség tényleg minimális. Az orvosi ügyeleteken, valamint a központi irányítócsoportban végzett munka viszont mellékfoglalkozásnak minősül, így nem terheli az amúgy is csekély túlórakeretet. Az kétszáz alatt marad, csak a mentős dolgozik jóval többet. Egyik munkahelyéről megy át a másikra.

A mentősök megbetegedhetnek, szabadságra mehetnek, a feladatot mégis el kell végezniük. Kocsik nem állhatnak le, a kieső dolgozók helyett viszont társuk nem túlórázhat, csak az éves kereten belül. Szerencsére a magán mentőszolgálatok dolgozói az OMSZ-nál vállalnak mellékállást havi 72-96 órában. Összességében tehát mindenki háromszáz óra körül dolgozik havonta, s a közalkalmazotti törvény szerint a túlórakeret sincs kimerítve. Ez is egy rendelet tehát, amit sikerült kijátszani. Akkor meg miért alkották? Megváltoztatására mégsincs remény.

A hetvenes években egyik mentős kollégámat kábítószer fogyasztás gyanújával a munkahelyén vették őrizetbe a rendőrök. Mint kiderült, korábbi munkahelyéről, egy kórház pszichiátriájáról is emiatt kellett távoznia. Nem tanult az esetből – szenvedélybetegként hogyan is tehette volna –, és tovább drogozott. Azóta szemcseppeket használt, melyet egy nővértől kapott a szemészetről. Akkor még tilos volt beszélnünk Magyarországon kábítószer-fogyasztókról, de a rendszerváltoztatás után, 1995-ben Delej utcai szekundánsként magam is találkoztam néhányukkal.

Csütörtök esti februári szürkület. A Nagyfuvaros utcába vonulunk. Villogó fényünk láttán a józsefvárosi utcák járdáiról sietve tűnnek el a lányok. Ezeken az utcákon árulták bájaikat 1995-ben azok, akik a stricik gazdagítására, saját egészségük tönkretételére áldozták életüket. Azt hitték, hogy rendőri razzia van, de hamar észreveszik, hogy nem kell tőlünk félniük.

A járdán egy fiatalember ül, riadt társai körülveszik. Mint elmondják, nemrég vett be valamit. Látták nála a tablettákat, s azt is, amint összeesett. Eszméletét nem vesztette el, de ez még bármikor bekövetkezhet, ha a gyógyszer kellőképp felszívódik.

Kocsiba ültetjük, s célirányos kérdéseink hatnak. Elmondja orvosunknak, hogy régi kábítószeres, a Róbert Károly körúti Elmeosztályon van elvonón. Kimenőre jött, este kéne bevonulnia. Fél, hogy kivágják, ha ilyen állapotban visszük vissza. Kéri, hogy engedjük el, s reggel majd a saját lábán visszamegy. Valamit kitalál addig a késés okaként. Nem is lakik messze, majd otthon kialussza magát.

Közben újabb segélykérés érkezik hozzánk. A fiatalok elmondják, hogy a kapualjban, a kukák között egy lány is fekszik. Előlünk bújt oda, s ő is a fiúval narkózott az előbb. Őt is beültetjük. Mint elmondja, együtt jöttek ki az intézetből, s ő sem szeretne ma este visszamenni ilyen állapotban. Szeretne a barátjával maradni. Régen voltak együtt, az intézetben erre nincs módjuk.

Nem árulják el a drogdílert

A narkó beszerzéséről, az árfolyamról kérdezek, de erről semmit sem árulnak el. Maguk is a rendőröknek dolgoznak, mondják, s mi nem áruljuk el a barátainkat. Hiába mondom, hogy nem így van, hajthatatlanok, pedig a rendőrök felé minket is kötne a titoktartási kötelezettség. Az már csak a sors iróniája, hogy gépkocsivezetőnk hivatásos rendőr, aki fizetés kiegészítésként dolgozik félállásban a mentőknél, mellékfoglalkozásban.

S most néhány soros kitérő erről a mellékfoglalkozásról. A rendőrök közül jó-néhányan dolgoznak így. Az OMSZ-nál ekkor ők is mentődolgozók, s eszerint kell viselkedniük. A rendőregyenruhával együtt a rendőri szemléletet is le kell vetniük. Furcsa is lenne, ha egy kábítószeres szállításakor nyomozni kezdenének, egy kocsmai verekedés láttán pisztolyt rántanának, vagy egy szabálytalanul kanyarodó autót leállítanának és megbírságolnának. A vétkes egy mentősofőrt látna kiszállni a fehér Mercedesből, aki hozzálépve szolgálatba helyezné magát, és csekket nyújtana át, vagy körözési értesítőkben ellenőrizné az adatait.

Valljuk be, ez roppant komikus lenne, s a mentőnek se tenne jót. Csak az autóvezetőktől várnak el bizonyos egészségügyi ismereteket, a mentőktől viszont nem követelnek rendőrit. Akkor is így van ez, ha hivatásos rendőr viseli mellékfoglalkozásban a mentősruhát.

Méregtelenítésre visszük a fiatalokat

E rövid kitérő után térjünk vissza narkós barátainkhoz. Ilyen állapotban nem hagyhatjuk őket az utcán, de nem is a Róbert Elmére visszük. Nem azért, hogy eltitkoljuk előlük a történteket. Az Erzsébet Kórház Baleseti Belosztálya az a hely, mely az összes mérgezettet, – s most ők is annak számítanak – fogadja. Velük is odamentünk, bármennyire is tiltakoztak ellene. Szerencsére elég kábák voltak ahhoz, hogy komoly fizikai ellenállást kifejtsenek a beszállítással szemben.

A kórház mindkettejük gyomrát kimosta, majd külön-külön lefektette őket. Egyiküket zárt férfi, míg másikukat értelemszerűen a zárt női kórterembe. Reggelig kipihenik magukat, utána pszichiáter beszélget el velük. Zárójelentést kapnák, majd tőlük függ, hogy hová távoznak.

Az elvonón sem kell beszámolniuk a kalandról, hazudhatnak bármit helyette. Bizonyára ezt is teszik majd. Az csak az elvonókúrát irányító orvosokon múlik, mikor engedi őket szabadságra, ha most így elkéstek is, és visszaéltek a bizalommal. Attól nem kell félniük, hogy kirúgják őket az osztályról, hisz ez a betegségbe való visszaesésüket okozná. Ez egyetlen egészségügyi dolgozónak sem lehet célja. Érezték ezt belül a fiatalok is, s inkább szégyenükben szerették volna elkerülni ezt a beszállítást. Bár az újabb narkófogyasztást kerülték volna el! Lehet, hogy túl korai volt a szabadság?

A főváros területén a mentőshívások a Központi Irányító Csoport (KICS) telefonügyeleteseihez futnak. Nehéz eldönteni egy zárt szobában, aktuális-e a hívás, vagy valaki csak játszik a mentősökkel. Bonyolítja a dolgot, hogy minden egyes bejelentést – tehát a hamisnak látszót is – rögzíteni kell a menetlevélen, s a magnószalag is rögzíti a beszélgetéseket. Ezért kell különös gonddal eljárni. Nem lenne jó, ha valaki azért nem kapna sürgős segítséget, mert a mentődolgozó viccnek venné a bejelentést.

Alapszabály mentősöknél, hogy inkább a kisebb bajt kell súlyosabbként kezelni, mint a nagyot elbagatellizálni. Abból nem lehet baj, ha egy megütött, fájó kezet törésnek vélve rögzítünk, míg egy lábtöröttet nem járathatunk csak azért, mert esetleg nem akarjuk nagyobb termete miatt cipelni. A hívásoknál is ez az elv. Inkább menjen ki százszor ok nélkül a kocsi, mint maradjon benn egyszer is, ha mennie kellene. Ezért vonulunk mi is ki többször is vaklármához, s kollégáimmal is gyakran előfordult már ilyesmi.

A Delej utcához közeli postai hírlaposztályozóhoz küldött egy péntek reggel az irányítócsoport. Már a helyszín és a sérülési mód sem volt szinkronban, hiszen a harmadik emeleti gépterembe hívtak targoncagázoláshoz. Elképzelni sem tudtam, hogyan mehet fel oda a targonca? A liftbe be sem fér, a lépcsőn meg bizonyára nem tud közlekedni. A KICS-csel mégsem vitázhatunk. Ha küld, hát menni kell!

A portás döbbent meg legjobban érkezésünkkor. A harmadik emeleten csak számítógépek vannak – mondta. Mi is sejtettük, hogy abba bizony nem targoncán viszik be az információt, mégis felmentünk. Odafenn sem tudtak semmit a sérültről, s olyan nevű dolgozó sem volt a vállalatnál, mint amilyet a bejelentő bemutatkozásként mondott.

Becsapott most minket valaki, s ezzel elvonta a kocsit egy esetleges indokolt kivonulástól. Mégsem tudtunk rá haragudni, hisz nekünk is ez volt a könnyebb, mint egy közúti balesetnél a vérben tocsogni. Lehet, hogy soraim most cinikusnak tűnnek, de akit órabérben fizetnek, ne akarjon mindenáron teljesítményt produkálni, ne akarja magát mindenáron nélkülözhetetlennek feltüntetni!

A viccelők nem tudják, mit tesznek

Kétszer voltam még vaklármánál 1995. februárban a rövid – pár hetes – szekundálásomkor. Egyszer egy Népszínház utcai henteshez hívtak, ahol egy idős nő rosszul lett. Az árak láttán meg is lehet érteni – gondoltuk, s csak akkor lepődtünk meg, amikor a környéken sem találtunk húsboltot. Most sem haragudtunk esetirányítónkra, hiszen ő sem ismerheti a főváros mindegyik kereskedelmi egységét. Harmadszor Kőbányára, egy öreg kolóniára küldtek ok nélkül. Oda lakásban elszenvedett fejsérülthöz kellet mennünk. A baj csak az volt, hogy ilyen házszám nem létezett a kolónián. Még szerencse, hogy nem egy létező címre, egy beteges emberhez hívták ki viccből a kocsit. Hogy megrémülhetett volna szegény, ha váratlanul beállít hozzá a mentő! Szerencsére ilyen gonoszságot az emberek eddig nem tudtak kitalálni! Ennél csak a halottszállítók odaküldése lenne embertelenebb!

Alighogy Kőbányáról hazaindultunk, a lezárt Nagykörútra, a két héttel korábbi, nem létező hentesbolt közelébe riasztottak. A BKV-sok szerint a villamos végállomáson egy nő elesett, megütötte a bokáját. (Akkoriban cserélték ki a vízvezetékcsöveket, a Rákóczi térnél volt a 6-os és 4-es villamos alkalmi végállomása. Ugyaninnen indultak tovább a villamospótló autóbuszok.) Mi a villamos járdaszigethez hajtottunk, s a menetirányítótól érdeklődtünk. Semmiről nem tudott, semmiféle sérültet nem látott, de rádióján és házi telefonvonalán sorra hívta kollegáit. Ők sem tudtak semmiről, így vaklármát gyanítva a KICS engedélyével hazaindultunk.

Már majdnem a Delej utcában voltunk, mikor megszólalt rádiónk. Szolgálatvezetőnk visszaküldött a helyszínre, mert újabb hívás érkezett. Mint kiderült, az álló villamos túlsó oldalán állt az az autóbusz, ahonnan egy nő leszállt, s eközben lépett félre. Másodszorra már megtaláltuk, s ellátás után kórházba szállítottuk. Ő minket szidott a késésért, pedig a BKV-nál volt rossz a kommunikáció!

Depressziós, öngyilkosságra hajlamos nemzet vagyunk. A „sikeres” esetek számát tekintve – bár ezt korántsem lehet sikernek nevezni -, világviszonylatban is dobogós helyen vagyunk. Az esetek száma jóval több, mert elkövetőik inkább figyelemfelkeltésnek, utolsó sikolynak szánják tettüket, így történt az alábbi esetben is.

A Delej utcai mentőállomás esetkocsiján hazafelé tartunk. A központtól rádión kapjuk a riasztást. A Józsefvárosban fiatal nőt találunk élettársa lakásán. Nincs még húsz éves sem. Az ágyban hálóingben fekszik. Látszatra eszméletlen. Az asztalon üres gyógyszeres dobozok. Nyugtatok, altatók, szívszerek egyaránt lehettek bennük. Nem tudjuk, mennyit vett be a beteg, tele volt-e egy-egy doboz, s tartalma a lány gyomrába, vagy a szemétbe került?

Előbb az eszmélet meglétét vagy nem létét vizsgáljuk, mentőtisztünk felemeli a nő kezét, feje fölé tartja, majd hirtelen elengedi. Eszméletlen betegnél a kéznek az arcra kéne esnie. Most nem ez történik. A csukott szemű páciens tudatosan az arca mellé vezeti az elengedett kezet. Még kétszer ismételjük meg a vizsgálatot, az eredmény ugyanaz. Már tudjuk, hogy szimulál, tudjuk, hogy kutya baja, mégsem állíthatjuk fel, mégsem vezethetjük a kocsihoz. Be kell hoznunk a hordágyat, bármilyen nehéz is elfordulni vele a szűk lépcsőházban.

Míg kollégáim a hordágyért mennek, az élettársat faggatom. A fiatalember – aki egyedül él a többszobás, tágas lakásban – elmondja, hogy nemrég ismerte meg, s fogadta be a lányt, kezdetben jól is indult minden, de hamar összevesztek. Épp ma reggel közölte a lánnyal, hogy csomagoljon össze, s költözzön el. Ezután dolgozni ment. Amikor délután hazatért a munkából, a lányt az ágyban fekve találta. Nagyon megijedt, s mentőt hívott. A lány korábban is fenyegetőzött már az öngyilkossággal, de eddig nem vette komolyan. Nem tud a gyógyszerek eredetéről sem, nem ő szedte azokat.

A kórházban már nem lehetsz okos

Közel van az Erzsébet Kórház, ők fogadnak minden mérgezettet a fővárosból és környékéről. A lányt is odavisszük. Élettársa is jön, de a Baleseti Belosztályra már nem engedik be. A lányt a nővérek segítségével levesszük a hordágyról, s meztelenre vetkőztetve a gyomormosó székbe ültetjük. Játssza még, hogy eszméletlen, de ez itt már senkit nem érdekel. Kezét-lábát és törzsét leszíjazzák, majd kifeszített száján át az orvos ledugja a gyomrába a gyomormosó csövet.

Próbál „álmában” kapálózni, meg akarja rúgni és ütni „véletlenül” a közelben állókat, de a gyakorlott személyzet már eleve úgy helyezkedik, hogy ne érje el a hadonászó kéz és rugdalózó láb. Mindenki a háta mögé áll, hogy le ne köphesse a beteg. A gyomormosás megkezdésekor aztán a nő „felébred”, megjátssza, hogy nem tudja, hol van -, de mindannyian tudjuk, hogy mindvégig ébren volt, s csak szimulált.

A gyomormosás addig tart, míg tiszta víz nem jön vissza a csövön. A gyomortartalomból mintát tesznek el a későbbi laboratóriumi vizsgálatra. Ebből a méregre, a bevett gyógyszer összetételére lehet következtetni. Az utolsó adag mosófolyadékot már nem engedik vissza. Ebbe orvosi szén és keserűsó került. Az előbbi megköti, míg az utóbbi kihajtja a gyomorból és belekből az esetleges méreg-anyagot. A hajtás természetesen a végbélen keresztül történik, hiszen a keserűsó egyszerű hashajtó.

Betegünk a gyomormosás után egy zárt szobába kerül. Innen csak másnap engedik haza, ha írásban is lemond öngyilkossági szándékáról. Ha nem tenné meg, átvitetnék a lakhelye szerinti illetékes elmeosztályra. Igaz, erre ritkán van példa. A beszállított betegek – mint a miénk is -, csak játszanak a halállal, de nem akarnak komolyan meghalni. Csak nehogy egyszer túl jóra sikerüljön az ijesztgetés, mert. akkor csak halottkémek lehetnénk!

A hetvenes években hetente háromszor vittem egy salgótarjáni férfit a miskolci műveseállomásra, dializálásra. Később egy sorstársnője is csatlakozott hozzá. Alkalmanként négy órát töltöttek gépen, s betegségük gyógyíthatatlan volt. Tudták, hogy csak a veseátültetés segíthet rajtuk. Egy évtizeddel később az újonnan elkészült szekszárdi műveseállomáson másfél éven át magam is kezeltem a betegeket. Mindannyian a megváltó szegedi hívásra, a beültethető új vesére vártak. 1991. decemberében a Vesevilág tudósítójaként magam is meglátogattam megváltójukat.

A SZOTE 1-es Számú Sebészeti Klinikán dr. Csajbók Ernő főorvos több mint tíz éve végezte a veseátültetéseket. Háromszáznál több vesebeteget operált, s akkor 126-an jártak vissza hozzá kontrollra négy-hathetente. Tavaly 44 átültetést végeztünk a 14 ágyas osztályon, kezdte a beszélgetést. Nálunk nemcsak transzplantáltak vannak, hanem struma, visszér, sérv és epehólyag műtétesek is. Két ágyunk mindig üresen áll az akut betegek fogadására.

A csoport munkája akkor kezdődik, amikor valaki meghal egy intenzív osztályon, és három orvos teljesen egymástól függetlenül a hatályos magyar jogszabályok alapján megállapítja a halál beálltát. Az intenzív osztály riadóztatja a csoportot. (A fővárosiaknak szerveket adó hatvani Intenzív Osztály munkájáról idekattintva olvashatunk.) Toyota mentővel indulnak, hogy ne veszítsenek időt. Két orvos és egy műtősnő megy. A szegedi kórház Dél-Magyarországon illetékes. Szekszárd, Pécs, Kecskemét, Szolnok, Békéscsaba kórházaiba hívják őket, Gyula még sohasem adott vesét. A főorvos sem érti, hogy miért. Általában a riasztások éjszaka történnek. Az utazás, a távolságok miatt két-három óra is lehet.

Kiveszem, hogy betegyem

A szerv kivétele másfél-két órát vesz igénybe. Szerencsésnek érzik, hogy ugyanaz a csoport ülteti be a vesét, aki ki is vette, hiszen így érdekelt a jó szervkivételben. A módszer másik előnye, hogy a vese mellett eltávolítható így a szív-tüdő, a máj és a hasnyálmirigy is, ha szükség van rá. A lépet is mindig kiveszik, mert a tipizálás – tehát a szerv tulajdonságainak a megállapítása – ebből történik. A kivett, lehűtött és tartósító oldatba tett vesével újabb két-három órát autóznak haza, s otthon a fáradt orvosok megkezdhetik osztályos munkájukat.

A tipizálást Szegeden végzik. Minimum nyolc órát vesz igénybe. Hepatitiszes, AIDS-es vese már eleve szóba sem jöhet a beültetésnél. Mivel a lakosság 85 százaléka cytomegáliás vírussal fertőzött (ez a herpesz), így az ilyen vese beültetése nem kizáró ok. Akkor lehet csak gond, ha a beültetésre váró személy nem esett át rajta. (Beszélgetésünk után néhány héttel történt az első sikeres szívátültetés Budapesten, majd 1992-ben még néhányat elvégeztek. Az új szívet kapók közül az egyik elhunyt. Mint később megtudtam, állítólag herpeszes donor szívét kapta, ő viszont a 15 százalék kisebbséghez tartozott. A kilökődési reakció elkerülése miatt legyengített szervezetének a szívvel együtt bevitt vírus végzetesnek bizonyult. Azóta már erre is odafigyelnek, s az átültetésre várókat erről is kikérdezik.)

A tipizálás után a vese adatai számítógépbe kerülnek, s a budapesti központ nézi meg, hogy ki az a 10-15 beteg, akinek jó lehet. A KGST felbomlása előtt Prágában volt egy nemzetközi központ. Akkor a vesét külföld is megkaphatta, mi is kaptunk külföldről, de most már a hazai listán csak magyar várakozókat tartanak nyilván. Budapestről faxon érkeznek a nevek Szegedre, s a munka ekkor újra kezdődik.

A listán lévő sorrend alapján az orvos felhívja a betegek kezelőorvosait. Ők mondanak információt a beteg pillanatnyi állapotáról. Van-e valamilyen fertőzése, műtétet kizáró betegsége? Mikor volt utoljára dializálva, kell-e műtét előtt? A siralmas hazai telefonhelyzet miatt a sok kezelőorvos felhívása nem a legegyszerűbb. Foglalt, túlterhelt vonalak, mellékapcsolások miatt ez a munka is hosszú órákat vesz igénybe. A kezelőorvosok meghallgatása után végül is Szegeden döntik el, ki lesz az az egy beteg, akit berendelnek.

Transzplantációnál sosincs tartalék

Mindig csak egy beteget hívnak be, tartalékot soha. Ennek kettős oka van. Egyrészt annak a betegnek sem jó, aki feleslegesen jön, másrészt azt sem akarják, hogy az illető azt gondolja, hogy a másik beteg lefizette a szegedieket, s azért ő lett a szerencsés. A beteg beszállítása miatt újra a kezelőorvosát hívják telefonon, s ő intézi aztán ezt a mentőkön keresztül. Jött már beteg Szegedre Debrecenből is, igaz, akkor még ott nem volt kész a transzplantációs központ. Nagy távolságok esetén megfontolandó, hogy a beteg jöjjön Szegedre, vagy a vesét vigyék a lakhelye közelében lévő kórházba, és ott végezzék el a beültetést.

Mire a beteg a műtőasztalra kerül, a vesekivételtől legalább 24 óra eltelt. A vesét 36 órán belül kell beültetni. A műtét 3-4 órát vesz igénybe. A vizelet kiválasztás már a műtőasztalon megindul, az első nap 50 liter is lehet, s ennyi infúziós oldatot kell utána visszapótolni.

A transzplantált beteg minimum 21 napot marad benn az osztályon, de a vese később is kilökődhet. A 2-4-6 hetes kontrollvizsgálat is azt a célt szolgálja, hogy a kilökődési reakció esetén prednizolon lökésterápiával megállítsák a folyamatot. Volt olyan betegük, akiben az ötödik vese maradt meg. Akinél kilökődés van, visszakerül a dialízis programba és várja az újabb riadót.

Legfiatalabb betegük 9 éves volt, de képesek lennének kisebb betegbe, 4-5 évesbe is ültetni új vesét. A műtéti technika azonos. Egy 40 éves nőbetegbe egyszer egy másfél éves halott kisfiú veséit – mind a kettőt – ültették, de ezek hamarosan kilökődtek. Igaz addigra a pici vesék nagyra nőttek. Mint egy későbbi riportból megtudtam, a vese erei ilyenkor is kicsik maradnak, így a nagyra nőtt szerv nem tudott volna hatékonyan működni.

Több pénz kellene!

Nálunk a transzplantáció anyagi elismerése nem megfelelő, panaszkodott a professzor. A vesenyeréskor – mivel általában éjszaka van –, a főorvos 750 forint ügyeleti pénzt kap. Fizetése harmincévi munkaviszony után harmincezer bruttó, amiből 23 ezret kap kézhez.(1991-es adat!) Ha a rengeteg ügyelet miatt fizetése 45 ezerre emelkedik, csak 24 500 forintot kap kézhez, tehát a 15 ezer forint pluszmunkáért mindössze ezerötszáz forintot. A többi levonásba kerül. Beosztottjai sincsenek túlfizetve. Egzisztenciális gondjaik vannak a fiataloknak. Lakáshoz jutásuk önerőből szinte lehetetlen.

Amerikában a vesét életben tartó osztály ezerötszáz dollárt kap, míg nálunk húszezer forintot, amelyből négyezer az adó. A vesét eltávolító sebész szintén ezerötszáz dollárt kap, míg asszisztensei hétszázötvenet Ha több szervet is eltávolít, a pénz szervenként ismétlődik. A beültetés Európában – ahová igyekeztünk –, 250 ezer osztrák schilling, vagy 35-40 ezer márka. Nálunk ezt az orvos munkaköri kötelességeként fizetésért végzi. Itthon legalább másfél-kétmillió forintra lenne szükség egy transzplantációhoz, ha anyagilag is érdekeltté akarnánk tenni a végzőit. A gyógyszerek árát is meg kellene hozzá fizetni és az Eprex árát is, hisz a gyakori transzfúzió rontja a vesebefogadási esélyeket, míg az Eprex adása kizárja a transzfúzió szükségességét. A piacgazdaságra az egészségügyben is szükség lenne már! – állapította meg 15 éve Csajbók Ernő professzor, mert ellenkező esetben félő, hogy nem fog senki operálni tovább.

A hetvenes évek egyik éjszakáján a salgótarjáni kórházából két kémcső vért kellett Budapestre hoznom tipizálásra. Egy közlekedési baleset sérültje haldoklott az Intenzív osztályon, s a vérvizsgálatnak azt kellett volna kideríteni, hogy szerveit kikbe lehet beültetni a várólistán szereplők közül. Mire az Országos Hematológiai Intézetbe (OVSZ-be) kék fénnyel és szirénával megérkeztünk kiderült, hogy a beteg szervei mégsem átültethetők.

Feleslegesen autóztunk akkor közel háromszáz kilométert. Később, a kilencvenes évek elején hazánkban általában hatvan halottból százhúsz átültetésre alkalmas vesét nyertek évente, melyből hatot, tehát minden huszadikat a hatvani Városi Kórház adott. A veséken kívül ők adták az egyetlen átültetésre alkalmas májat is 1982-ben. A Vesevilág tudósítójaként őket látogattam meg 1991. nyarán. Mióta vesznek részt ebben a programban? – faggattam Dr. Ócsai Antalt, az intenzív osztály megbízott főorvosát.

1979-ben vettük ki az első vesét, kezdi válaszát. A minisztérium akkoriban húsz kórházat jelölt ki az országban, köztük a hatvanit is. Nekünk kellett biztosítanunk az átültethető veséket is. Alapkövetelmény volt a kórházak kiválasztásánál, hogy intenzív osztállyal rendelkezzenek. Minden egyes potenciális donorról jelentést kellett írni. Külön meg kellett indokolni, hogy miért nem történt közülük valamelyiknél vesekivétel. A hatvani munka megszervezése Baranyai főorvos úrnak a nevéhez fűződik.

Sajnos, vele nem beszélhettem, ő már csak papíron volt vezető. Ő volt az az MDF-es képviselő, aki 1990. augusztus 7-én tisztázatlan körülmények között kizuhant első emeleti erkélyéről. Azóta sem gyógyult fel, látogatásomkor az intenzív osztály lakója volt. Ócsai főorvos helyettesítette, aki korábban is az osztályon dolgozott Az intenzív osztály tíz ágyas, de 2-3 állandóan üresen áll az akut betegek felvételére. Ide kerülnek azok is, akikből haláluk után eltávolítják a vesét. Felvételükkor sosem a vesenyerés a cél, hanem életük megmentése.

Senkit sem hagynak azért meghalni, mert a veséje kellhet valakinek. Ócsai főorvos külön kihangsúlyozta, hogy sosem a betegből, hanem a halottból távolítják el a vesét. A halált három orvosnak kell megállapítani. A bizottság egyik tagja ideggyógyász szakorvos, a másik aneszteziológus, a harmadik pedig a-kórház igazgatója. Igaz, őt emiatt éjszaka nem kell berendelni, mert olyankor az ügyeletvezető látja el a kórházigazgatói jogokat. Volt is egyszer gondja ebből szegény ügyeletvezetőnek még a korábbi főigazgató idejében. Egy kórházi dolgozó veséje lett kivéve ügyeletben, s reggel mehetett raportra az igazgatói irodába.

Műszerek segítik a diagnosztákat

A halál megállapításához EEG-t kell használni. Különböző elvezetéseken kell figyelni, hogy nincs agyműködés. Ettől csak akkor lehet eltekinteni, ha valamilyen élettel összeegyeztethetetlen agysérülést láttak egy esetleges korábbi agyműtétnél. Mivel a halott fokozatosan hűl ki, ezért rendszeres hőmérőzés is kell a halál megállapításához a hónaljban és a végbélben. A szívműködést gyógyszerekkel tartják fenn, a légzést pedig gépi úton. A halál biztonságos megállapításához háromszor 5 percre le kell venni a lélegeztető gépről a beteget. Ha nem tér vissza a spontán légzés, a halál beállta megállapítható.

Figyelik a pupillareflex hiányát is. Hullamerevség és hullafolt a keringés gyógyszeres fenntartása miatt nem alakulhat ki. A budapesti teamet csak a jegyzőkönyv aláírása után lehet értesíteni. Szabadna már előtte is, de előfordult egyszer, hogy potyán lettek lehívva, mert a bizottság egyik orvosa nem volt biztos az agyhalálban és megtagadta az aláírást. Azóta mindig csak azután riasztják a teamet. Három orvos jön, útjukat rendőrautó biztosítja. Korábban műtősnő is jött velük, de újabban helybéli asszisztál és a műtősfiú is helybeli.

Vannak szempontok, ami miatt a halott veséi nem eltávolíthatók. Ilyen többek között, ha életében tiltakozott a szervkivétel ellen. A gyógyszermérgezés is kizáró ok, mert agyhalált utánoz. A kihűlés, mint halálok sem engedi meg a szervnyerést, mert nem tudni, hogy a halál beállta miatt hideg a páciens, vagy egy kihűlt ember haldoklik. A daganatos beteg szerveit sem lehet átültetni az áttételek miatt, s a hipertóniás és diabeteszes beteg veséi sem ültethetek át haláluk után. A hozzátartozóktól sem kell engedélyt kérni a szervkivételhez. Ez a szabály Európában csak nálunk és az osztrákoknál létezik. Hatvanban meg sem mondták akkoriban a hozzátartozóknak, hogy a vesekivétel megtörtént.

Komoly gépi háttérre van szükség

A halott mindaddig marad a lélegeztető gépen az intenzív osztályon, míg a budapesti team megérkezik. Ekkor viszik át a műtőbe, ahol csak a szervkivétel után szűnik meg a lélegeztetés. A vese életben tartása miatti kiváltó oxigenizálás és a szívműködést fenntartó korábban beadott gyógyszerek miatt a keringés a légzés megszűnte után óráig is fennállhat. S a fentiekből az is következik, hogy a mentőben, a baleset helyszínén – mint ahogy sorozatunkban június 12-én már megírtuk – a szervkivétel nem lehetséges.

A donort minden esetben, rendőrorvos boncolja. A zöme egyébként is friss balesetes, tehát emiatt is hatósági boncolás kéne. A tipizáláshoz szükséges vért a team szállítja el és juttatja az OVSZ-be. Ez már nem a hatvaniak dolga. A vesét adó kórház abba sem szól bele, hogy a vesét ki kapja. A várakozók számítógépen vannak, a kiválasztás ott történik.

A kórház minden donor után húszezer forintot kapott 1991-ben. Az elosztással korábban mindig vita volt. Nem csak a vese életben tartását végzők kaptak belőle, hanem a portás is, aki beengedte az autót. Mindenki többet akart kapni a másiknál, mindenki a saját munkáját érezte a legjelentősebbnek. Baranyai főorvos a további vitát elkerülve úgy döntött, hogy a továbbiakban a pénzt nem osztják fel, hanem a gazdasági igazgató vesz belőle műszereket az osztálynak. Így mindenki egyformán részesül, s a betegek is modernebb technikával gyógyíthatók!

Az 1991-es tavaszi hatvani vesekivételkor Dr. Freili Géza orvos-igazgató még nem volt kinevezve a kórház élére. Beszélgetésünkig még nem kellett bizottsági tagként nyilatkoznia a beállt halál kérdésében, így nem tudott beszámolni arról sem, hogy mit érez valaki olyankor. Később, az első alkalommal biztosan zavarban volt, de tudta, hogy a halott két dializált emberen segít és további két várakozónak biztosít helyet valamelyik művese állomáson! Holnap arról számolok be, hogy hogyan végezték a vese beültetését Szegeden, a SZOTE Klinikáján a kilencvenes évek elején.

Mosonyi utcai üzlethelyiségbe hívták 1995. februárjában a Delej utcai esetkocsit. A kivonuló bajtársak nem is sejtették, hogy ferde szemmel nézik majd a ténykedésüket. Nem egy testi hiba, inkább születési adottság tette ilyenné a sérültet, s az áldozatát. Mindketten kínaiak voltak. S hogy miért volt szükség a rohamkocsi munkájára? Mert lehet, hogy bandák közötti le-számolás kezdődött a fővárosban.

Aznap este Xu Li, a Láb Kft. vezetője üzletének pincéjében matatott. Felesége az utcán várta a családi Mercedesben. Hirtelen két kínai férfi futott le a lépcsőn, s egyikük – Liu Zhigang – késével megsebesítette a családfőt. A szúrás komoly volt, a szívburkot érte. A sértett sem volt rest. Saját méretes halefét vette elő, s visszaszúrt. Ellenfele holtan rogyott össze. A második támadó – Li Lin – menekülésre fogta a dolgot. Felrohant a lépcsőn, miközben a házigazda Policáj! – kiáltásokkal üldözte. Mégsem sikerült elkapnia, mert szúrt sebe egyre inkább akadályozta a mozgásban.

A kiáltozásra a közeli rendőrségen is felfigyeltek, s ők kérték számára a rohammentőt. A kiérkező mentőorvos a támadónál – Liu Zhigangnál – csak a halál beálltát tudta megállapítani. A szíven szúrt Xu Li-t a Honvéd Kórház Traumatológiai Osztályára szállították. Ott rögvest megműtötték, s az intenzív osztályra helyezték. Orvosai szerint az első nyolc nap a műtét után a legkritikusabb. Addig viszont az orvosokkal együtt a rendőrök is őrizték. Az egyik támadó még szökésben volt.

Az eseményt követően a rendőrök is forró nyomon indulhattak. A kórházba szállított kft.-tulajdonos feleségét reggelig faggatták. Nem gyanúsítottként hallgatták ki, nem ezért kínozták olyan sokáig. Sokkal prózaibb oka volt a dolognak. A hölgy nem beszélt magyarul, a tolmács nem értett kínaiul. S mielőtt bárki ezek után negatív véleményt formálna a tolmács tudományáról, ki kell ábrándítanom. A ferdeszeműek birodalmában legalább 400 féle nyelvjárás létezik, s a tolmácsok sem ismerhetik mindegyiket. A rendőrök közel tíz tolmácsot felkeltettek aznap éjjel, mire valaki szót értett a férje életéért aggódó feleséggel.

Mint az asszony elmondta, a szökésben lévő Li Lin egy 30 éves férfi, aki feleségével együtt az újpalotai piacon árult néhanapján. A sértett felesége is mellette árulta a lábbeliket. A Láb Kft. tulajdonosát ezért el sem ítélhetjük. Megárultak egy gyékényen, idézhetnénk a török közmondást, ha nem fordultak volna véres drámába az események.

Hogy zsarolás, konkurencia harc, vagy védelmi pénzek kizsarolása okozta-e a konfliktust, a rendőrség dolga kideríteni. Akkor még azt sem tudhattuk, csak Xu Li-t, vagy másokat is kiszemeltek áldozatul. Mivel egy héttel később Angyalföldön, majd egy napra rá Zuglóban ért kínai üzletembert támadás, a rendőrök hajlamosak az utóbbit feltételezni. Félnek a folytatástól. Reméljük, hogy talán nem kell elszenvednünk határainkon belül a kínaiak belharcát. Ennek úgyis mentőseink, rendőreink látnák csak a kárát.

A hazánkban élő külföldiek is mentőellátásra szorulnak, ha megsérülnek, támadóikat meg a magyar rendőröknek kell üldözni, így van ez akkor is, ha feketén dolgoznak, ha alig fizetnek valamicske adót és járulékokat. A Mosonyi utcában szívenszúrt Xu Li-nél más volt a helyzet, ő becsületes, adófizető, iparengedéllyel rendelkező kereskedő volt. Lehet, hogy ez nem tetszett ferdeszemű honfitársainak? Rájuk ugyanis sajnos nem ez a jellemző. Inkább csempész ügyeikről hallhatunk!

A fenti eset óta több mint tíz év telt el, s akkori aggodalmunk nem volt hiába való. Azóta már több külföldi állampolgárt ért támadás, többük életét kioltották. Az egyik angyalföldi lakásból mellbelőtt vietnámi fiatalembert szállítottak kórházba a mentők életveszélyes állapotban. Igaz, az ázsiaiak mellé honfitársaink is felzárkóztak. Egymást érik a véres leszámolások, a robbantások úgy vidéken, mint a fővárosban. Vajon meddig lesz ez így? S a mentősöknek ilyenkor is elsőként kell odasietni, és segítséget nyújtani!

A kórházakban, rendelőkben a betegek átadására, vagy felvételére várva gyakran elbeszélgettem a nővérekkel és az asszisztensnőkkel. Ilyenkor gyakran a munka mellett a magánélet is szóba került. Egyik beszélgetőtársam – nevezzük Jucusnak – nemrég lett facér. Nem akárhogy szakított barátjával. Ma sem értem, mivel nyertem el a bizalmát, de a részletekbe engem is beavatott.

Jucus, a csinos asszisztensnő nagyon unta már, hogy élettársa éjszakánként folyton borgőzös állapotban közeledik hozzá. A hölgy nem is dohányzott, így a férfi szájából áradó cigarettaszag még jobban zavarta. Kidobni nem tudta a férfit; de valahogy vissza akarta adni a sok-sok megalázást.

Egyik este, mikor a távollévő élettársa szokásos durvaságára gondolt, egy hirtelen ötlettől vezérelve szokatlan lépésre szánta el magát. Aznap este épp szilvát evett, s az egyik hegyes mag felsértette a nyelvét. Ez mást is megsebezhet, gondolta, még az utált társ legérzékenyebb testrészét is. Csak jól el kell helyezni, hogy épp a legváratlanabb pillanatban támadjon.

Alaposan megtörölgette a leghegyesebb szilvamagot. Bőven volt rá ideje, hisz Áron csak több óra múlva érkezett. Addigra a mag is alaposan megszáradt; hegye még szúrósabb lett, s Jucusban is egyre inkább forrt a düh.

Amikor a kulcs megcsikordult a zárban, lehúzta bugyiját, hanyatt feküdt, s kezébe vette a szilvamagot. Amikor a férfi belépett az ajtón, észrevétlenül a hüvelyébe csúsztatta. Sosem tréningezett korábban a japán csodagolyókkal, mégis megszorította hüvelyizmaival a kívánt helyen a szúrós, hegyével kifordított csodafegyvert.

Bevált a trükk

Már nagyon vártalak, mondta Áronnak, mert attól félt, hogy a mag esetleg véletlenül felcsúszik, s neki okoz végzetes méhsérülést. Szerencséjére a borgőzös férfi sem kérette magát. Úgy ahogy volt, ruhástól rontott rá, csak sliccét gombolta ki. Már nyomta is szerszámát befelé, de a következő pillanatban hatalmasat ordítva ugrott le az asszonyról. A felajzott szerszámot ugyanis épp a hegyes szilvamagba lökte. S mihelyt a szerv kicsúszott, Jucus is rögvest kipréselte magából a hidegfegyvert. Ezt a csatát ő nyerte meg.

Másnap kékre-zöldre verve ment mukahelyére, mert Áron bosszút állt a merényletért. Főnöke előtt nem hallgathatta el a foltok okát, s a nőgyógyász szakorvost is felkereste. Egyikük sem dicsérte meg tettéért. Nem a férfiszolidaritás szólt belőlük, sokkal inkább Jucusért aggódtak. A feldugott szilvamag ugyanis beljebb csúszva neki is végzetes méhsérülést okozhatott volna, épp ezért ezt a módszert nem szabad utánozni senkinek!

Jucusnál bevált, barátja rövidesen elköltözött. Arról nincs tudomásunk; hogy a férfi meddig nem mert másnál sem akcióba lépni. Talán, ha nem annyira hirtelen, ha élettársát is embernek nézi, s normálisan közeledik hozzá, ezt az életre szóló kellemetlen élményt elkerülhette volna. S akkor Jucus sem reszkírozta volna meg végső elkeseredésében ezt a könnyen végzetessé válható erényőrzést. Valljuk meg őszintén, mint minden normális nő, ő is azt szerette, ha szeretik.

A hetvenes évek derekán egy kis faluban hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. A helyszínt és a neveket tartsuk titokban, hiszen épp eléggé ráfizettek félműveltségükre valamennyien. Folyt A bor, A sör, A pálinka. Minden, ami A betűvel kezdődött. Örültek a szülők, hogy sikerült férjhez adniuk egyetlen leányukat. Az örömapa és fiai olyan sokszor néztek a pohár fenekére, hogy még másnap délre se józanodtak ki. Ekkor történt a tragédia.

A vasárnapi ebédnél a családfő hirtelen a torkához kapott. Egy hang nem sok, annyi sem jött ki rajta. Nem kapott levegőt, csak kékült és lilult. Fiai hallottak valamit a mesterséges légzésről. Egyből tudták, most cselekedni kell! Gyorsan biciklipumpát ragadtak.

Fújták a levegőt cefetül a papa szájába, de semmi eredmény nem volt. Sehogy sem akart megszólalni. Biztosan a pumpa rossz, gondolták, s átüzentek a szomszédba. Rögvest jött is a haver egy autópumpával, ami már hatásosabbnak bizonyult. Azt a fránya uborka darabot, ami a légcsőben elakadt, egészen a tüdejéig repítette. Másnap onnan szedte ki a boncmester a hidegsebészeten.

A fiúk csak nem tudtak belenyugodni apjuk elvesztésébe. Első mérgükben a mentősöket jelentették fel, akiket még eső után köpönyegként kihívtak. Azt vetették a szemükre, hogy túl későn érkeztek. Valljuk meg őszintén, öt kilométert öt perc alatt megtenni tényleg csigatempó, pláne kanyargós utakon. A pert persze elvesztették. Csak nehogy követőik legközelebb vécépumpát használjanak!

Csúnya halál a fulladás

Légúti elzáródáshoz többször vonultam én is a hetvenes években. Egyik alkalommal a rendőrök hívtak ki egy kisvárosi lakótelepre. Mentőtisztünkkel együtt rohantam fel a negyedik emeletre, s az ajtó előtt egy rendőr posztolt. A jajgató feleség is kinn állt a lépcsőházban, mert a rendőrök őt is kiparancsolták a lakásból. Odabenn egy idős férfi függött felakasztva az ajtó sarkán. Leért a lába, fel is tudott volna állni, ha a kötél megszorulásakor – a nyaki ütőér elszorulása miatt – el nem veszítette volna azonnal az eszméletét. Melléje egy kés is ki volt készítve, amivel rögvest le is vágtuk a kötélről. Sajnos az újraélesztés nem sikerült, mert túl sokáig volt már levegő nélkül. Kérdésünkre a rendőrök elmondták, hogy nekik a szemlebizottság megérkezéséig semmihez sem szabad nyúlniuk, ezért nem vághatták le az öngyilkos férfit.

Egy kisfaluban egy másik bácsi ennél jobban járt. Ő a padlásán akasztotta fel magát, de hozzátartozói időben levágták. Kiérkezésünkkor a padláson eszméletlenül feküdt. Mi sem tudtuk eszméletére téríteni, a keskeny létrán viszont nem lehetett hordágyazni. Szerencsénkre eszembe jutott a vákuum matrac. Ebbe fektettük, majd leszívás után jól összekötöztük és az erős kötéllel leengedtük a padlásról. (Majdnem baj lett abból, amiért veszélyeztettem egy öngyilkos miatt a felszerelést. Mi van, ha kilyukad a matrac? – kérdezte, akinek volt egy csepp hatalma.) Végül nem lett semmi baj, s a bácsit is élve adtuk át az Elmeosztályon, ahová minden öngyilkost vittünk. Pár nap múlva találkoztam vele a zárt ajtók mögött a folyosón, de a bácsi arra sem emlékezett, hogyan került fel a padlásra. Mivel a tartós oxigénhiány miatt enyhe agykárosodás is felléphet, senki sem foglalkozott szavaival. Hogy tényleg öngyilkos lett-e, vagy valaki más kötötte fel, azt talán sosem vizsgálta ki senki.

A balesetek sérültjeit Budapesten a hét más-más napjain más-más kórházba kell szállítani. A sorrend periodikusan ismétlődik, s a KICS is közli reggelente az aznapi ügyeleteket. Más a helyzet a rosszullétek idején. A belgyógyászatok a területileg illetékesek, s a beteget lakóhelye, vagy feltalálási helye szerint fogadják. Ez utóbbinak a közterületi rosszulléteknél volt szerepe 1995-ben is.

A beteget szállítás előtt diagnosztizálni is kell, hiszen előfordulhat, hogy nem belgyógyászati, hanem elme-, vagy ideggyógyászati kezelésre szorul, s ez utóbbit egy másik kórház biztosíthatja számára. Ezért van gondban az esetkocsi, ha közterületi rosszulléthez kell vonulnia.

A Szigony és a Práter utca kereszteződéséhez megyünk. A járókelők eszméletlen férfit találtak, s kérték segítségünket. Kiérkezéskor a férfi már ül, de kábult. Nem tudja, hol van. Állítólag az üzletben esett össze, s onnan hozták ki a levegőre. Ismerősei szerint régi epilepsziás, most viszont nem rohamozik.

Mentőtisztünk beülteti, de vár az indulással. Nem tudja, mi tévő legyen. A szomszédban van egy épületben a SOTE Neurológiai és Pszichiátriai klinikája. Érdemes lenne oda bevinni. Ha nem is vennék át tőlünk, legalább eldönthetné egy szakorvos, mi a baja, hova vigyük tovább. Ez viszont számunkra túl egyszerű lenne. Miért engedjük át másnak a döntés felelősségét, ha mi is megtehetjük azt.

Mentőtisztünk egyébként is egyetemista a SOTE-n, s mikor döntsön önállóan egy beteg sorsáról, ha nem medikusként, így aztán nem is kéri tanárai segítségét. Rövid töprengés után a területileg illetékes belgyógyászatra, az azóta már rég megszűnt Balassa Kórházba megy. A délelőtti csúcsforgalom, a szűk egyirányú utcák miatt több, mint negyedóra alatt tesszük meg a néhány kilométert, majd bolyongunk a beteggel a kanyargós, hosszú kórházi folyosókon. Az orvos végül átveszi tőlünk. Ő sem tudja még, mi a baja, de kideríti, annyi szent! Addig úgysem engedheti haza.

A Mentőkórház mindig fogad

Ha végképp nem tud dönteni a kivonuló orvos vagy mentőtiszt a beteg sorsáról, a Mentőkórházba is viheti. Belgyógyászat és sebészet egyaránt volt a Nyugati pályaudvar közelében, a Szobi utcai intézetben. A sebészet részt vett a fővárosi ügyeletben, míg a belgyógyászat folyton a kivonuló egységek rendelkezésére állt. Akkor vittek általában oda valakit, ha nem igényelt tartós kórházi kezelést, csak néhány órás megfigyelést. Ezért vittünk mi is oda egy fiatalembert a Keleti pályaudvar környékéről.

Játékteremből jött a hívás, valaki rosszul lett. Arrafelé sok a narkós, mi is ilyenre számítottunk. Ott folyik a valutázás és a kábítószer-kereskedelem is, ez tehát nem valami bizalomgerjesztő környék. Szerencsére a betegünk nem ebbe a kategóriába tartozott. A fiatalember hazafelé tartott, s rosszul lett a zsúfolt buszon. Leszállt a megállóban, bement a játékterembe, s onnan telefonált. Szédelgett, amikor kiértünk; de a járdán állva várt. Gyors vérnyomásmérés, pulzusszámlálás után indultunk vele a belgyógyászatra.

A Mentőkórház ambulanciáján első dolga volt a szakorvosnak, hogy ápolója segítségével EKG-t készítsen az érkezőről. Ezután megvizsgálja a pácienst tetőtől-talpig a vizsgálóasztalon. Nemcsak a szívét, tüdejét hallgatja meg, de megtapogatja a hasi képleteket, megnézi a lábszár esetleges visszereit, s a vizsgálat végeztéig az esetkocsit nem engedi el. Hadd tanuljon a kivonuló orvos vagy a mentőtiszt a vizsgálatból.

Átadás előtt – mint minden betegről – a beszállító mentő-dolgozónak kell rövid írásos jelentést készíteni a kórház, az átvevő orvos részére. Ez tartalmazza nemcsak a beteg megtalálásának a körülményeit, de a szállítás közben alkalmazott gyógymódokoat. Nem lehet később vita, hisz minden dokumentálva van.

A fiatalember tüzetes vizsgálat után indulhat haza. Az ambuláns lappal kell jelentkeznie a háziorvosánál, akivel a további teendőket meg kell beszélnie, s betartania. Nehogy újra a mentőket kelljen hívnia.