Az alábbi történet valóságtartalmát a tegnapihoz hasonlóan ugyancsak nem ellenőrizhettük. Amíg a tegnapira büszke lehet a felügyelő, addig a legalább tíz évvel ezelőttivel nem lehet dicsekednie! Reméljük, hogy egyszeri botlás volt, s egy életre tanult belőle.

Kertes házak között járőrözött az összeszokott páros. Az egyik ház előtt sittel teli konténert vettek észre. Van-e vajon engedélyük a közterületen tároláshoz? – merült fel bennük, s becsengettek. Fiatal fiú nyitott ajtót. Már nem gyermek, de még nem felnőtt. Dolgozhat is már, vagy tanuló is lehet. Nincs itthon az édesapám – felelte a felügyelőknek. – Ő hozatta a konténert, mert építkezik.

A felügyelők módszeresen kikérdezték a fiút. Megtudták, hogy a konténert a hét elején tették le, s csak a jövő hét keddjén viszik el a járdáról. Péntek lévén tehát további négy napig foglalja el engedély nélkül a közterületet. Az engedélyt ugyanis – mint ahogy a fiú elmondásából kiderült – elfelejtették beszerezni.

Felejtsük el az elmúlt négy napot – mondta atyáskodva az egyik szürkeruhás –, s csak a jövőről beszéljünk. Ha előbb erre járunk, ha hétfő óta naponta itt vagyunk, mostanáig a kétezer forintos napi tétellel számolva már tízezer forintnyi birságnál tartanánk. Ezt mi most nem kérjük, de az elkövetkező napokra vonatkozó bírságot igen.

Helyszíni bírság az előttünk álló napokra

Mára, szombatra és vasárnapra fizesse meg a napi kétezer, azaz összesen hatezer forintnyi helyszíni bírságot, s megígérjük, hogy keddig nem jövünk, folytatta. Akkor viszont, ha még mindig itt lesz a konténer, újabb kétezer forintot fogunk kiszabni. Még mindig jobban jár így, mintha feljelentenénk, mert akkor mi az előző négy napot is beírjuk, s a szabálysértési előadó minimum harmincezer forintot fog kiszabni. Ezt úszhatja meg most azzal, hogy kifizeti nekünk a hatezret.

Felhívom a nagybátyámat – mondta a fiú, s bement a lakásba. Pár perc múlva hozta a pénzt. A felügyelők átadták a hatezer forintértékű nyugtaszelvényt – melyre a dátumot „elfelejtették” ráírni – és a jól végzett munka örömével elhagyták a helyszínt. A 17 éves édesapja – aki mindvégig a függöny mögül figyelte az intézkedést – hosszasan nézett utánuk. Jogvégzett ember lévén már az elején tudta, hogy itt valami nem stimmel. A telefonhoz lépett, tárcsázott. A felügyelők főnökét hívta, s beszámolt neki a történtekről.

A kisfőnök nem akart rosszat beosztottjainak. Azonnal vigyétek vissza a pénzt, és kérjetek tőle elnézést – utasította őket – mert többszörösen is vétettetek! Fiatalkorútól nem fogadhattok el pénzt, és több napra előre nem bírságolhattok meg senkit, folytatta. A visszakért nyugtákat aztán majd a szabálysértőknél újra fel tudjátok használni. A felügyelők már indultak is vissza a pénzzel.

Szólhatott volna a jogász a felügyelet ellenőrzési csoportjának is, de rendőri közreműködéssel is lebuktathatta volna őket. Felírta a pénz sorszámát, így a dátum nélküli csekkekkel együtt bizonyítéka is volt. Ha a felügyelők nem adtak volna nyugtaszelvényt, még korrupció miatt is lebuktak volna. Igaz akkor még nem köztisztviselők, hanem csak közalkalmazottak voltak a felügyelők, így nem fenyegette őket a korrupcióért járó többéves börtönbüntetés. Azóta már erre is kell gondolniuk!

Az elmúlt évtizedben a közterület-felügyelők még nem igazoltathatták az embereket. Elkérhették ugyan a személyi igazolványukat, de az intézkedés alá vont személy jóindulatától függött, hogy átadja-e azt. Ha nem adta át, a felügyelő leleményességén múlott a megoldás. Hívhatott rendőrt, de erőszakkal akkor sem tarthatott vissza senkit. Alábbi történetünk – amelynek valóságtartalmát nem ellenőrizhettük – épp egy ilyen estet mutat be.

Hatalmasat fékezett a közterület-felügyelet kocsija a külvárosi építkezés előtt. Egy útmentén fekvő konténer késztette megállásra őket egy nehezen belátható kanyar után. Ha már itt vagyunk, megnézzük van-e közterület-foglalási engedélyük – határozta el a járőrparancsnok.

Az építésvezető csak nem akart előkerülni. Fenn van az épülő villa második emeletén – mondták a munkások –, de nem ér rá lejönni. Ha gondolják, menjenek fel, bár nem tudjuk, hogy joguk van-e hozzá?

Joguk volt, hát felmentek a szürkeruhások. Feladatukhoz tartozott többek között az építkezések környékének köztisztasági ellenőrzése a közterületen, valamint a közterületek rendeltetésszerű használatának kikényszerítése. Ehhez beléphettek a hivatalos helyiségekbe, valamint beletekinthettek az okiratokba.

Semmiféle engedélyem sincs a konténerre – fogadta őket az építésvezető –, s az elkövetkező hat hétre – ameddig előreláthatólag tartani fog az építkezés – nem is fogom beszerezni! Helyszíni bírságot sem fizetek. Ha nem tetszik, jelentsen fel! Személyi igazolvány nincs nálam, adataimat nem árulom el, maguk viszont nem tehetnek ellenem semmit. Felszólítom önöket, hogy távozzanak, vagy feljelentést teszek magánlaksértésért!

A fenyegetés visszaszáll a fenyegetőre

A felügyelő rádiójáért nyúlt, diszpécserét hívta. Betörőket találtunk az építkezésen – jelentette, s azonnali rendőri segítséget kért. Elmondta, hogy sok idegent talált a többemeletes épülő házban, akik nem hajlandók igazolni magukat, Megemlítette továbbá, hogy a munkaügyi központ emberei is tiszteletüket tehetnék itt a rendőrökkel együtt, hátha mégsem betörőkkel, hanem illegális munkavállalókkal állnak szemben. A kreolbőrű munkavállalókat ugyanis előszeretettel alkalmazzák a külvárosban fekete munkára.

Az építésvezető most már könyörgőre fogta a dolgot, de nem volt mese. A munkások is megpróbálták menteni az irhájukat, de a felügyelők még az épületbe lépés előtt elkészítették róluk az utcáról a bizonyíték erejű fényképfelvételeket. A rendőrök is hamar odaértek, s szerencsére a munkaügyi központ embereit is fel tudták gyorsan venni útközben. Megkezdődött az elszámoltatás, s a 15-20 illegális munkavállaló között néhány illegális bevándorló is akadt. Olyanok, akik hiába is folyamodtak volna munkavállalási engedélyért. S mindezt a váratlan lebukást egy engedély nélkül tárolt konténer, s az építésvezető kivagyi magatartása idézte elő. Ha kifizette volna a kétezer forintos helyszíni bírságot, a felügyelők dolgukvégzetten távoznak, s ő építhette volna a társasházat feketemunkában tovább.

Azóta már a közterület-felügyelők is igazoltathatnak és erőszakkal is visszatarthatják az embereket, de mégsem foglalkoznak az illegális munkavállalókkal. Nekik elég a köztisztasági szabálysértésekre figyelni a kisebb építkezéseken, pedig helyzetükből adódóan a munkaügyi központoknak is értékes jelzéseket adhatnának. Állandó együttműködéssel számos adócsalót, rengeteg feketevállalkozást leplezhetnének le. Vajon meddig kell még várni, hogy a két szervezet közötti napi munkakapcsolat létrejöjjön? Eszébe juthatna már ez végre valakinek!

Tegnap már elköszöntünk sztárriporterünktől, a sorozatot mégsem tudtuk befejezni. Egy kedves olvasónk jelentkezett, s arról mesélt, hogyan vezette orránál fogva a kilencvenes évek elején a hazai médiát. Akkor még nem igazolták vissza nálunk osztrák mintára a szelvények feladását. A sógorok már akkor is így akarták elejét venni a felesleges reklamációnak. Így akarták megvédeni a szelvények kibocsátóit az állítólag feladott, de be nem érkezett öttalálatos szelvények tulajdonosaitól. Sokan bizony alábbi történetünk kiagyalójához hasonlóan eddig is csak feltűnési vágyból reklamáltak. Álljon most itt az ő sztorija okulásul úgy, ahogy nekem elmesélte.

Amióta százmilliót is fizet a lottóötös, egyre több reklamációról olvastam, kezdte olvasónk. Elhatároztam, én is megpróbálom. Ők sem nyertek, én sem veszíthetek! Vásároltam is rögvest egy szelvényt az újságosnál. Már otthon kitöltöttem, zsebre tettem, s a lottózóba mentem. Ott – szerencsémre – csinos fiatal hölgy ült az ablak mögött. Három szelvényt kértem tőle. Külön kihangsúlyoztam, hogy három egymás melletti sorszámú legyen.

Az asztalnál a két szélső sorszámút töltöttem ki, a középsőt zsebre tettem. Helyére az újságosnál vásároltat csempésztem. Sokan ültek körülöttem, de senki sem vette észre az akciót. Mindannyian a saját dolgukkal törődtek. A három szelvényt nem dobtam be a ládába, hanem odaadtam az ablak mögött ülő eladólánynak. Kértem: dobja be ő! Hosszasan beszélgettünk, ami szintén része volt a tervemnek. Azt akartam, hogy jól megjegyezzen, s később is emlékezzen rám. Megígértem neki, hogyha nyerek, nem leszek hálátlan. Most már csak a húzást kellett megvárni.

Mindenki megette a maszlagot

Elérkezett a péntek délelőtt, s én otthon a tévé előtt ültem. A középső sorszámú igazoló szelvényre beírtam az öt nyertes számot. A szelvény többi részét már korábban megsemmisítettem, s most ugyanezt tettem az újságosnál vásárolt igazoló szelvénnyel is. Azon ugyanis nem volt egy találatom sem.

Azon a héten a tévé is bemondta, meg az újság is megírta, hogy megint nem volt ötös, pedig 150 milliót fizetett volna. (Szép summa volt ez akkoriban, a Bokros-csomag előtt.) Hétfőn ezért első utam a lottóigazgatóságra vezetett, az igazgatót kerestem. Maguk ellopták a szelvényemet, elcsalták az ötösömet! – szidkozódtam. Alig tudtak lecsillapítani. Mutogattam a három egymást követő szelvényt, s a középsőn az öt találatot. Hittek is meg nem is, de a vizsgálatot el kellett rendelniük.

A két szélső sorszámú ellenőrző szelvény hamar előkerült – elég sokan keresték –, de a középső, a nyertes, csak nem akart meglenni. (Nem is lehetett meg, hisz magam semmisítettem meg még jócskán a húzás előtt. Ehelyett adtam be az újságosnál vásároltat.) Persze, hogy nem nyugodtam bele a dologba, hanem a Híradóhoz fordultam. Menten felkarolták az ügyemet, a stáb azonnal felkeresett. Már az esti műsorba belekerültem. Ott aztán kígyót-békát összehordtam a lottós maffiáról, az emberek pénzét kicsaló, de saját zsebükre dolgozó szélhámosokról.

Bemutatta a Híradó a lottózóban dolgozó eladónőt is. Ő is emlékezett rám. Sehogy sem értette, hogyan kallódott el a középső szelvény, hisz saját kezűleg továbbította mindhármat. Az igazi okot csak én ismertem. Hülyére vettem magam körül mindenkit, pusztán csak feltűnési vágyból. Mások is megtették már, mért pont én lettem volna kivétel? Másnap már a sarki hentes is megismert, pedig még a Friderikusz Show-ban sem szerepeltem. Ez ám a karrier!

Mint később megtudtam, azóta már egyesület is alakult a lottóötösüket elvesztő peches emberek csoportjából. Kár, hogy ez nem nekem jutott eszembe! Talán még elnök is lehettem volna! Ők is hiába reklamáltak, hiába verték a nyálukat, nekik sem fizettek. Lehetett viszont rajtuk jókat sajnálkozni, együtt érzően szitkozódni. Ez úgysem kerül semmibe. Miért ne tegyék, ha tehetik?

Sorozatzáró történetünk igazi kuriózum. Nem mindennapi hírt fecsegett el az egyik London melletti kétes hírű lebujban Jim Maloney, a valaha szebb napokat megélt, mostanra viszont alaposan lecsúszott színész. 1989. karácsonyán, a romániai forradalom (vagy népfelkelés?) idején őt és barátnőjét, Flóra asszonyt ítélték halálra a Ceausescu házaspár helyett Bukarestben, a tévékamerák kereszttüzében!

A színész akkoriban már évek óta élettársával együtt Romániában tartózkodott. Kitűnően megtanult románul, közelről szerette volna megismerni a diktátort, azt tervezték ugyanis, hogy Chaplin Diktátorának mintájára filmre viszik a „Kárpátok géniuszának” tetteit. Jim ugyan hivatalos kiküldetésben volt Romániában, de utazásának igazi okát természetesen titkolni kellett.

A szekuritás azonban mégis megsejtett valamit. Szállodai szobájában tartóztatták le a színészt, akit egyenesen Ceausescu elé vittek. Már azt hitte, itt a vég, annál nagyobb volt meglepetése, amikor a nagyvezér üzletet ajánlott.

Öreg vagyok én már – mondta az államfő –, a szemem sem túl jó. Beszédeimet is különleges gépen írják, hogy el tudjam olvasni. Helyettesítsen engem a nagygyűléseken! Maga színész, el kell tudnia játszani a szerepem. Remek maszkmesterem s néhány plasztikai sebészem olyanná alakítja, hogy még a saját édesanyja sem ismer magára.

Maloney nem mert tiltakozni. Tudta, hogy az életével játszik. Rövidesen élettársával együtt „halálos baleset” érte őket. Halálhírükről hivatalosan értesítés ment Londonba, ők azonban egy titkos katonai kórházban sebészek kezébe kerültek. A műtétek remekül sikerültek. A hasonlóság szinte megdöbbentő volt. Felépülésük után megkezdődött felkészítésük az országjáró körútra. Jim remekül tanult. Egyre inkább beleélte magát a szerepbe. Csak azt sajnálta, hogy régi szenvedélyének – a vadászatnak – nem hódolhat. Medvevadászatra ugyanis az igazi Ceausescu ment: neki nem adtak fegyvert a kezébe.

Rettegett diktátor, vagy ártalmatlan dublőr?

Elérkezett 1989. december 22-e. Felkelt a nép. Mint köztudott: a vezért már az első órákban elfogták, menekülése lehetetlen volt. Aki figyelte a híradásokat, annak úgy tűnhetett, mintha a diktátort kétszer is elfogták volna a város más-más helyén, holott közben egyszer sem szökött meg. Ez a kettősség a dublőrpárosnak volt köszönhető.

A forradalom kitörésekor a zavarodottságot kihasználva a hasonmások megszöktek a főhadiszállásról. Eszükbe sem jutott, hogy odakinn a felkelők azonnal elfoghatják őket, s mivel joggal hihetnék, hogy ők az igaziak, menten falhoz is állítják őket. Pechjükre pontosan ez történt. Már épp bekötötték a szemüket, s reszketve várták a sorozatot, mikor a város másik végéről jelentették: megvan a gyűlölt házaspár. Csak másodperceken múlott az életük. Szerencséjükre az igaziak sem tudhatták, hogy a színészek is a felkelők kezén vannak, ezért meg sem próbálták megzavarni a nyomozást, s magukat beállítani dublőrként. Pedig akkor igazán nehéz lett volna eldönteni a felkelőknek, hogy melyik páros az igazi.

Ceausescu szabályos tárgyalást akart, nem volt hajlandó a frissiben összeszedett vérbírákkal együttműködni. A nyilvános tárgyaláson szeretett volna sok és sokakra nézve kompromittáló adatot nyilvánosságra hozni. Társak nélkül ugyanis nem tarthatta volna fenn évtizedekig diktatúráját. A bírák, az új hatalom, ettől megijedt, ezt nem merték megengedni. Ekkor jutott eszükbe Maloney és élettársa, akiket elfelejtettek kiengedni a fogdából. Megszületett a sátáni terv.

A diktátor házaspárt minden teketória nélkül szép csendben agyonlőtték, a tévékamerák kereszttüzében viszont megrendezték a tárgyalást. Mivel a két színész a feltett kérdésekre nem ismerte – hiszen nem is ismerhette! – a választ, mindenre csak azt válaszolták, hogy a népbírák itt nem illetékesek, ők csak a nemzetgyűlésnek felelnek. A videón ezért nincsen semmi érdemleges válasz egyik kérdésre sem. A makacs vádlottakat végül rövid úton halálra ítélték. Utána már csak az igaziak hulláját kellett a szalagra felvenni néhány puskalövés meg egy-két géppisztolysorozat kíséretében.

Maloney-éket jóval később kiengedték Romániából, de előbb újabb plasztikai műtérnek vetették őket alá. A diktátor pár arcvonásait most már ne is keressük rajtuk. Álmukból azóta is gyakran felriadnak, az utcán állandóan azt lesik: nem követi-e őket a szekuritás, nem akarnak-e velük is végezni? A színészi munkának egyelőre befellegzett, de legalább élnek. Ne csak tőlük, de száguldó riporterünktől is búcsúzzunk egy időre, mert sorozatunk egyelőre véget ér.

Timothy régóta tartott kutyát. Már gyerekkorában hazavitt egy kivert korcsot szülei nem kis riadalmára. Az állat meghálálta a törődést, hűséges társa lett. Felnőttként sem maradt házőrző nélkül, s a gyermekkori jó barátot újabb kutyák követték. Egyszer az egyik kutya nagyon megijedt valamitől. Panaszosan vonyított, rémülten kapkodta a fejét, morgott, vicsorgott. A jámbor állat félelmében harapni akart, Timothy-nak mégis a közelébe kellett mennie, meg kellett fognia. Gondolkodás nélkül hozzá lépett, mert tudta, hogy a derék négylábúban mindig megbízhat. A kutyák ugyanis sosem harapják meg azt a kezet, mely korábban enni adott nekik.

Timothy nemrég érdekes hírt olvasott. A messzi Bergengóciában új főnököt kaptak a rendőrök, akit mindenki a szigoráról ismert. Az autósok is megijedtek, hogy oda a szabálytalan parkolásnak, oda a gyorshajtásnak, oda a spicces vezetésnek. Az ismerős zsarukkal eddig mindig el tudták intézni a dolgot, de mi lesz ezután? Ha bekeményít az új rendőrkapitány, hogyan tudnak majd ezután szabálytalankodni, s el merik-e fogadni ezután is a rendőrök az eddigiekben megszokott baksist.

Az első hetek felmérése után érdekes kép alakult ki a rendőrökről. Akik eddig is keménykedtek, azok ezután még keményebbek lettek. Új főnökünk van, megköveteli a szigort, mondták ezek. El kell dugnunk a rendőrautót, lesből kell támadnunk, mindenkit fel kell jelentenünk, folytatták a mesét. Ezzel etették kollégáikat is, pedig főnökük sosem mondott ilyet. Szavaikat nem csak a többi rendőr, de az autósok is elhitték, s haragjuk folyamatosan az új kapitány ellen fordult. Szegény főnök nem is értette, miért utálják annyian, eszébe sem jutott, hogy a néhány rágalmazóra kéne haragudnia. Azokra az emberekre, akik korábban is keménykedtek, de akkor az előző főnökre hivatkoztak, az előző főnökkel takaróztak.

A kenyéradó kézbe haraptak

Akadt másfajta csoport is. Ők korábban megvesztegethetők voltak, de mostanra beijedtek. Csak nem rúgatom ki magam miattad, mondták a szabálytalankodó autósnak, s szemrebbenés nélkül jelentették fel annak ellenére, hogy néhány hete még elfogadták az ajándékát, megitták a kávéját, elszívták cigarettáját. S tették mindezt olyan természetességgel, mintha úri emberek között megszokott lenne az ilyesmi.

Timothy a hírt olvasva kutyáira gondolt. Az állatok is ijedtükben harapnak, jutott eszébe, s ezek a rendőrök most ugyanúgy viselkednek, mint az állatok. Ha már minősíteni lehet, ők még a kutyáknál is rosszabbak. Ők most azokat a tenyereket harapják, amelyekből ez idáig ettek, azok ellen fordultak, akik korábban kenyeret adtak nekik. S teszik mindezt emelt fővel a világ legtermészetesebb dolgaként, saját önző egyéni érdekeikből, a mit sem sejtő főnökükre hivatkozva. Gyávák ezek az emberek és jellemtelenek, gondolta a kutyáját simogató Timothy. Örült, hogy Bergengócia messze van, így nálunk az ilyen ocsmányságok nem történhetnek meg.

Idős asszony áll a bíróság előtt. Sorozatos lopásokkal vádolják, de mindent tagad. A bírói kérdésekre kirajzolódik egy szomorú élet. A néni régóta él egyedül. Volt egy nagy szerelme, de ottmaradt a fronton. Hivatalos értesítést sosem kapott, így az elvesztésébe soha nem törődött bele. Mindig várta, hogy egyszer visszatér. Később a volt katonatársak arról meséltek, hogy talán hadifogságba került. Mary néni ezt el is hitte. Egyre inkább befészkelte magát az idősödő elmébe az a tudat, hogy Leslie – mert így hívták nagy szerelmét – kiszabadult a hadifogolytáborból és külföldön él. Onnan viszont miért ne látogathatna időnként haza?

Végül már el is hitte a dolgot. Gyakorta beszélt Leslie-hez az üres szobában, s együtt jártak bevásárolni is. Csak az volt a baj, hogy pénzt sosem vett magához. Biztosan lesz Leslie-nél, mondta magában. Ebből lett a baj, amikor a lakása melletti boltba tért be pár hónappal ezelőtt.

Rakd be a cigarettát, rakd be az italt, rakd be az ételt a kosaradba! – hallotta Leslie hangját, s ő máris cselekedett. Telepakolta a szatyrát finomabbnál finomabb holmikkal, márkás cigarettákkal és italokkal, pedig sem nem ivott, sem nem dohányzott. Mindegyiket szerelmének választotta. A bolti személyzet közben felfigyelt a szemmel láthatóan kispénzű nyugdíjas asszonyra. Nem értették, mire ez a nagy bevásárlás?

Miután jól felpakolt, fizetés nélkül akart kisétálni az üzletből, de a főnök útját állta. De hiszen Leslie mindent kifizetett, mondta meglepetten, ám a lélek betegségeihez mit sem értő boltos üvölteni kezdett. Nincs itt semmiféle Leslie, harsogta, s hirtelen tényleg eltűnt a férfi Mary néni képzeletéből is. Bizonyára a kiabálástól ijedt meg, gondolta az idős asszony, és ezért ment el… Mindent kipakolt a kosarából, így tulajdonképp semmilyen kárt nem okozott.

A boltosok megelőzhetnék a bepakolást

A látomások ezután egyre gyakrabban megismétlődtek. Egyre többször hallotta Leslie hangját, egyre gyakrabban indult el vele vásárolni. A menetrend mindig azonos volt. Bement a boltba, az alkalmazottak figyelő szeme előtt jó sok árut bepakolt. Miután fizetés nélkül távozni akart, elvették tőle.

Jegyzőkönyvek sokaságát írták róla, feljelentés feljelentést követett. Közben rendszeresen járt a helyi ideggondozóba. Ott is tudtak Leslie-ről, s a szakember megállapítottam, hogy tudathasadásos elmezavarban szenved. Csak épp a boltban nem voltak hajlandók ezt tudomásul venni. A szakorvos tudott a sorozatos feljelentésekről, s megnyugtatta betegét, hogy úgysem büntethetik meg. Kárt egyébként sem okozott, semmit sem vitt ki az üzletből, mindent rendre elvettek tőle.

Egyszer a boltban megemlítette, hogy büntethetetlenségi orvosi papírja van. (Ő nevezte ezt így.) No, ez csak olaj volt a tűzre. Velük ne szórakozzon egy vén hülye! – mondták az eladók. S mivel jogilag minden lopás megvalósult, a pénztár vonalának átlépése miatt a cselekmény befejezettnek minősült, a vádirat elkészülhetett. Mary néni rövidesen bíróság elé került. Ügyéhez hivatalból igazságügyi elmeszakértőt rendeltek ki.

A többoldalas vélemény elkészült. Lényege, hogy a beteg skizofrén ugyan, de a cselekmények elkövetésekor beszámítható volt. Igaz, hogy látta a nem létező – 50 éve halott – Leslie-t, hallotta is hangját, mégis büntethető. Kárt nem okozott ugyan senkinek, de lopott! Az pedig csúnya dolog.

A tárgyaláson több bolti dolgozót is kihallgatott a bíróság tanúként. Útszéli hangon üvöltöttek az idős asszonnyal, s a bíró alig tudta lecsillapítani őket. Még szerencse, hogy fel nem pofozták szegényt. S mivel a bűncselekmény bizonyítást nyert, s a szakvélemény is a néninek volt kedvezőtlen, el is lehetett ítélni. Bűnhődjön, ha már a sors nem büntette eléggé! – döntött a büntető tanács, mert nem volt tagja a pár nappal korábbi történetből megismert orvos-ülnök.

Majdnem egyhavi nyugdíjának megfelelő összegű pénzbüntetésre ítélték, de méltányosságból kapott rá öt havi részletfizetési kedvezményt. Ennek másfélszeresét kell kifizetnie perköltséget gyanánt. Ezen összeg nagyobbik hányadát a számára kedvezőtlen szakvélemény díja teszi ki.

Emlékeznek még Miss Mandy-re, a csinos brit bírónőre? Ő nem tudta meg, melyik ügyfele hozta rá a rontást. Berlini történetünkből most megtudhatják, hogy a házastársak sem mindig angyalok.

Mónika Dumm, a neves berlini festőművész komoly változásokat vett észre rajzain. Korábban remek csendéleteket alkotott, de egy idő óta inkább sárkányokat, ördögöket, s más alvilági figurákat mintázott meg vásznain. Hiába tett maga elé mosolygó almát, ropogós körtét, a végeredmény mindig egy-egy vigyorgó ördögfej lett. Keze nem engedelmeskedett akaratának, csak az említett alakok sikeredtek ecsetje alatt. Később látta is őket felszállni a vászonról. Sehogy sem értette, mi történt, mígnem különös dolgot látott éjszaka.

Előbb azt hitte álmodik, de rá kellett jönnie, hogy sajnos ébren van. Férje táncolt a tűz körül cimboráival, az ördögökkel. S óh, mily tragédia: férje is hozzájuk hasonló csupa szőr, páratlan ujjú patás volt. Mikor észrevették, hogy felébredt, azonnal eltűntek, s Klaus is rögvest visszaváltozott emberré. S ez még csak hagyján, de tagadta is azt, hogy ördöggé vált volna, s Mónika is leginkább ezen háborodott fel. Úgy döntött, egy percig sem marad a lakásban. Hátrahagyva festőszerszámait, már reggel ismeretlen helyre távozott. Magával vitte hatéves kislányát, a közös gyermeküket is.

Klaus egyedül maradt abban a lakásban, amit a Művészek Szövetségétől valaha Mónika kapott. A művésznő hamar megindította a válást, ügye Frau Taufelhez került. Igaz, az idézés kiküldése komoly nehézségekbe ütközött, mert Mónika egy-kéthetente továbbköltözött. Félt hogy férje utánamegy, s visszalopja a gyermeket. Klaus – az emberbőrbe bújt sátán, ahogy férjét jellemezte –, szerette volna visszaszerezni a kislányt. Nem átallotta nejét holmi elmebetegséggel vádolni. Ördögi tervével még a bírónőt is sikerült átejtenie, aki elmeszakértői vizsgálatra küldte Mónikát. Az asszony szerint másnak kellett volna a szakértő elé járulni. Csak nem a bírónőre célzott?

Az igazság malmai lassan őrölnek, ítélet talán csak évek múlva születik. Anya és lánya addig szorgalmasan költözködik. Gaby addig sem jár iskolába, nem tanulja meg a betűvetés tudományát. Mire a gyámhatóság léphetne, már tovább is állnak. Illetékességi körük így megszűnik, az újabb hivatal meg leveleket gyárt ahelyett, hogy drasztikusan fellépne a tébolyult anya ellen. Az apa hiába harcol gyermekéért.

Nem mindennapi ügyről érkezett hír a szerkesztőségünkbe. A nagy hírnévnek örvendő brit Williams mester, a hittudományok doktora már évek óta végez ördögűzést az ódon angol kastélyokban, de ilyen kérést még nem hallott. A fiatal londoni bírónőt, a csinos szőke Miss Mandy Judge-t kellett megszabadítania megszállójától, a sátántól. Ez a munka azóta is tart, Mandy is roppantul élvezi…

Történt még tavasszal, hogy Mandy szemet vetett egy szomszédos bíróság ifjú bírójára, Jack-re. Egy fogadáson ismerkedtek meg. Tetszett neki a fiatalember mosolya, deltás alakja, de bármennyire is kellette magát, a bíró úr csak nem akarta észre venni. Mandy minden figurát bedobott, de hasztalan. A fiú nem akarta megmutatni a bélyeggyűjteményét.

A bírónő nem értette a kudarc okát, s hosszasan gondolkozott. A bíróságon zömmel válóperes ügyeket tárgyalt, s a vesztesként kikerülő felek sokszor csúnyán néztek rá. Ha szemmel ölni lehetne, már alulról szagolná az ibolyát. Csak nem átkozott meg valamelyikük? – gondolta, s eszébe jutott Williams mester. Nemrég egy barátnőjét szabadította meg a gonosztól.

Gyertyafénynél fogadta a várva-várt megváltót. Hosszasan mesélt életéről, eddigi kapcsolatairól, munkájáról. Ezután a lakás feltérképezése következett. Minden kritikus helyet megnéztek, ahol az ördög elbújhatott. A mester is érezte, hogy jelen van, s hosszas keresés után a lány testében találta meg a sátánfajzatot.

Most már csak ki kellett űzni onnan. Igaz, ez nem ment túl egyszerűen. Még szerencse, hogy a lány mindenben odaadóan segített… Módszerét a mester természetesen nem árulta el, nehogy valamelyik szélhámos megpróbálja utánacsinálni. Elégedjünk meg annyival, hogy a hölgy kiűzéséhez Mandy testébe kellett hatolnia.

A munka ezzel nem ért végett, mester és a bírónő pár nap múlva újra találkozott. Mandy a rázós ügyek aktáit hazavitte a bíróságról, s kérte Willy-t, állapítsa meg belőlük, melyik ügyfele hozta rá a rontást. Az ördögűző erre már nem volt hajlandó. Neki csak az ördögöt kellett kiűznie, s ezt megtette. Nem nézett bele a periratokba, a szertartást viszont megismételték: nehogy visszabújjon az ördög!

A bírónő továbbra is környékezi Jack-et, de sikerről nem tud beszámolni. Lehet, hogy a férfit is a sátán tartja a hatalmában? Csak nem a bajszos angyalokhoz vonzódik, s azért hagyja hidegen a lány vonzódása? Bírósági munkája során az agglegény ezt eddig ügyesen titkolta. Csak Williams mester lett egyre kimerültebb. Mandy őt ostromolja újabbnál újabb kiűzetésekért. Szigetországbeli kollégánk azóta sem tudott átkozódó periratról beszámolni, Berlinből viszont érdekes válásról tudósított. Holnap erről számolunk be olvasóinknak.

A hivatásos bíráknak sokféle ügyben kell dönteni. Szerencsére nem csak a szakértők véleményére támaszkodhatnak, de a civil ülnökeik tapasztalatait is felhasználhatják. Az alábbi ügy megoldásában is egyikük polgári foglalkozása segített.

Nem mindennapi ügyben ült össze egy vidéki kisváros bírósága valahol az elmúlt évezredben. Egy becsületes, munkában megfáradt özvegy (kilétét fedje homály!) jelentette fel a vejét. A magánvád szerint a középkorú úr az ufóktól zsákmányolt csodafegyverrel a falon keresztül rendszeresen sugarazza őt. Ilyenkor a feje fáj, a füle zúg, reszket és hőhullámok gyötrik.

A szegény asszony attól fél, hogy a vő az életére tör. Ő még nagyon fiatal, mindössze 82 éves, élni szeretne. Azt is hallotta, hogy a sugaraktól kihull az ember haja, s nem szeretne megkopaszodni.

Először a rendőröket hívta házkutatásra, mindhiába. A zsaruk nem akarták a csodafegyvert megkeresni. A felügyelő valamilyen szakértői véleményről beszélt, de ez mintha fejének belső felére vonatkozott volna. Végső mentsvárként ekkor fordult a bírósághoz. A büntetőtanács elnöke nehéz helyzetben volt, a fiatal bíró ilyen ügyet még nem tárgyalt. Szerencsére mellette ült népi ülnökként a helyi kórház pszichiátere. A neves főorvos rögvest megoldotta a problémát. Javasolta az idős hölgynek, hogy néhány hétre feküdjön be a városka kórházába, mert a zárt osztályra nem hatolnak be a lézersugarak. Mindjárt kiállította a beutalót is.

Mivel az özvegy elfogadta a javaslatot, a bíró berekesztette a tárgyalást. Most már csak attól fél, nehogy egy későbbi beadványban az ufók követeljék vissza a vőtől az azóta is rejtegetett csodafegyvert. Azt ugyanis azóta sem sikerült megtalálni!

Ahogy a tegnapi történet sebészi bravúr volt, úgy kell szégyenkezniük az érdekelteknek az alábbiban. A területi vezető kórház sebészetén lábamputációra készültek. Az egykori élsportoló térdében rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, s emiatt akarták eltávolítani combközéptől a beteg végtagot. A műtéti előkészítésbe viszont egy apró, de annál végzetesebb hiba csúszott.

Szokásban volt az osztályon, hogy amputáció előtt a műtétre váró beteg egészséges lábát a műtős befáslizza. A kötés a műtét végéig fenn marad. Mielőtt a fásli felkerül, bekötik az infúziót, majd a műtős indul a beteggel a műtőbe. A fáslizás több okból is hasznos lehet. Egyrészt így műtét közben és utána is kisebb a trombózis veszély, másrészt ez támpont ad az operatőrnek arra, hogy melyik lábat távolítsa el. Az infúziót is az egészséges oldalra kötik, hogy műtét közben ne legyen útban az orvosoknak Most is erre készültek.

A könyökvénába már a kórteremben bekötötték az infúziót. Betegünk nyújtotta is a bal karját, de a reszkető kezű nővérke – aki előtte talán épp egy férfibeteget katéterezett – sehogyan sem tudott a vénába találni. Segítségül hívta az egyik koleginát, aki az összeszurkált véna láttán kart váltott. Csak pár napja dolgozott az osztályon, a sebészethez vajmi keveset értett, szúrni viszont tudott. Most is elsőre betalált. A beteg tiltakozott ugyan a karcsere miatt, de gyorsan lehurrogták. Maga úgyis aludni fog, Ketteske! – mondta a két szakember – a többit csak bízza ránk.

Pár perc múlva a műtősfiú is megérkezett. A jobb lábát vágják le, csodálkozott, majd befáslizta talpközéptől combközépig az infúziós oldali, tehát a beteg jobb alsó végtagot. Miért erre a lábamra került a pólya? – gondolkodott közben a beteg. Mindenki tudja, hogy nekem a bal lábam a jobb, mert a jobb a beteg! A jobb a fájós, az a rosszabb, így attól akarok megszabadulni. Bizonyára azért fáslizták be, hogy már az altatás előtt se fájjon, gondolkodott. Közben megérkeztek a műtőbe és felfektették a műtőasztalra.

Hogy áll az a röntgenfilm?

Nahát, csak nem fordítva tették fel a röntgenfilmeket a tartóra, döbbent meg az altatónővér, amikor még egyszer utoljára mindent ellenőrzött. A felvétel szerint a jobb térdben van a tumor, a beteget viszont bal alsó végtag amputációjára készítették elő a fáslizás és az infúzió bekötése alapján. Még jó, hogy a főorvos úr nem ért ide, mert a trehányságért nagyon haragszik, gondolta, s gyorsan megfordította a felvételeket. A fali tartón most már a bal térdben látszott a tumor, s a jobb mutatkozott egészségesnek.

Alszik már a beteg? – kérdezte a belépő főorvos, s az igenlő válasz hallatán megkezdték a műtétet. Vértelenítették a bal lábat, majd a kellő leszorítás után combközépen megtörtént az amputáció. Az eltávolított végtagot a kórbonctanra vitték, hogy tanulmányozhassák a térdben kifejlődött daganatot. Közben a beteget is felébresztették az altatásból, és visszavitték a kórterembe.

Miért a jobb lábamat vágták le, amikor a másik a beteg? – kérdezte a nővért, amikor már ébredezett. Csak nem volt abban is egy daganat? S mondja csak, a fájós másiktól mikor fognak végre megszabadítani? – érdeklődött aggódva. Félelme a nővérre is átragadt. Most döbbent csak meg igazán, mert rájött, hogy műtét előtt félreértette betegét. A férfi ugyanis amikor a jobb lábáról beszélt, a jobbikot értette ez alatt, s a jobbik balt nevezte minduntalan a jobb lábának.

Volt tumor, nincs tumor

Közben a kórboncnok is belevágott a levágott térdbe, de a tumornak nyomát sem találta. Lehet, hogy a műtét előtt elmúlt magától? – gondolta, bár ekkora csodával még sosem találkozott. A sebészeknek is furcsa volt, hogy a kórlapon is, meg a röntgenkérőn is beteg jobb térd szerepel, s ők mégis a balt távolították el. Mindenki a másikra mutogatott. Az orvos az altatónővért szidta a megfordított röntgenfilmekért, ő a műtőst a téves fáslizásért, az meg a nővért hibáztatta a rossz oldalra bekötött infúzióért.

Mivel az ápolónő nem tudott tovább mutogatni, rögvest kirúgták. Nem sokáig maradt munka nélkül, egy közeli kórházban már másnap alkalmazták. Kellett, aki kiveszi az ágytálat a betegek alól. Erre a munkára úgysem sokan tolonganak. Reszkető kezű kolléganője önként felmondott. Azóta már egy masszázsszalonban segít a férfiakon.

A betegjogok biztosa is gyorsan előkerült, s felajánlotta segítségét a pórul járt férfinek. A kórháznak kéne helytállni a dolgozóiért, de ők mégsem akarnak fizetni. Ehelyett mindenki a másikra mutogat, így az ügy most a bíróságon folytatódik. Megnehezíti a dolgot, hogy a korábbi kórházi vezetőkből már senki sincs a helyén. Kormányváltás történt, s az új hatalom mindenütt a saját embereit ültette vezető pozíciókba. Megszokott dolog már ez régóta a több párt rendszerű demokráciákban.

Nem mindennapi sebészbravúrt hajtott végre Birminghamban dr. George Whatkings professzor. A megskalpolt Hanry Douglasnak ültette vissza szőröstül-bőröstül a hajkoronáját. Csak nem indiánok közötti leszámolás miatt kellett a szikéhez nyúlni? – kérdeztük a híres sebészt. Szó sincs erről, a dolog jóval prózaibb. Hanry kábelgyári munkás volt, üzemi balesetet szenvedett, mondta a professzor.

A fiatalember egy sodróüzemben dolgozott, 54 vékony alumíniumhuzalból kellett egy erős kábelköteget sodornia. Megbabonázta a csillogás. Önfeledten nézte, amint a szálak lefutnak az orsókról. Egyre közelebb hajolt, míg egyszerre erős rántást érzett a fején. Lelógó haja a huzalok közé került, s mivel a hajfonat egy mozdonyt is elbírna, ez sem szakadt el. Sokkal rosszabb történt, a haj a fejbőrrel együtt szakadt le a koponyáról.

Nem veszítette el azonnal az eszméletét. Utolsó erejével kikapcsolta a gépet, majd lerogyott a földre. A vállalati mentők már indultak is vele a város kórházába. Nosza összeszaladtak az orvosok, ilyet csak a filmekben láttak trükk felvételeken. Hát a skalp hol maradt? – kérdezte hirtelen a professzor, s a mentősök döbbenten néztek össze. Erről meg is feledkeztek. Már indultak is vissza az üzembe.

A sodratban még mindig, benne volt a skalp. A rendőrök szorgalmasan fényképeztek. Kirángatni nem lehetett a huzalok közül. Az igazgató személyesen indította be a gépet visszafelé, hogy a betekert fejbőrt kitekerje.

A bevitt skalppal a kórházban most már Whatkings professzornak kellett serénykedni. A műtét tíz órán át tartott, de megérte. Nem is látszik a varrat! S még a hajat sem kellett levágni hozzá! Ezt ugyanis Hanry nagyon sajnálta volna. Két éve nem nyiratkozott, most kétéves haj veszett volna el, ha a professzor nem tudja visszaölteni.

Egymillió márkás kártérítésre perli a lipcsei Hans Dittler a német telefontársaságot, mert egyhetes késéssel vezették be lakásába a telefont. Arra hivatkozott a bíróságon, hogy ennyi nyereségtől esett el a társaság hibájából. Ki lehet ez a menő üzletember, aki ilyen nagy üzleteket bonyolít le telefonon keresztül? – kérdezheti a nyájas olvasó. Nos, ki kell ábrándítanunk őket: Dittler úr már évek óta nem dolgozik. Munkanélküli, így viszont van ideje tévét nézni…

Nemrégiben rendszeresen figyelte az egyik tévécsatorna műsorán a telefonos vetélkedőket. A kérdésekre mindig tudta a választ, együtt számolta a pénzt a nyertesekkel. Csak annyi volt a baj, hogy neki nem volt telefonja, így ő sosem telefonálhatott. Elhatározta tehát, hogy telefont igényel.

Rövidesen – pár napon belül – hozták is a készüléket. (Remélem, ezzel a magyar olvasóknak sem mondok újat, hisz ez az európai norma.) A szerelők becsengettek a lakásba, ám áramszünet volt, a csengő nem szólalt meg. Azt hitték, a lakók elmentek, kikapcsolták az áramot, ezért aztán nem is kopogtak. Hans tehát hiába várta őket otthon, mégsem vezették be a vonalat.

Néhány nap múlva a telefonosok újra próbálkoztak. Ekkor már sikerrel jártak, viszont elmondták, hogy öt napja már itt jártak. Hans nem sokat törődött ezzel, örült, hogy van telefonja. S mivel éppen ment az aznapi vetélkedő, máris tárcsázta a számot. S amilyen kiszámíthatatlan a szerencse, rögvest kétszázezer márkás rekordnyeremény ütötte a markát. Ennyit még senki sem nyert.

Később aztán számolni kezdett. Ha öt nappal előbb kötik be a telefont, ötször kétszázezer, azaz egymillió márkát nyerhetett volna. Ettől a telefontársaság hibájából elesett. Miért nem kopogtak, hisz itthon volt, várta őket! A bírósághoz fordult.

A társaság most az áramszolgáltatóra mutogat. Ha nem kapcsolják ki az áramot, szólt volna a csengő, a felelősség azoké. A bíróság nehéz helyzetben van. Fizetni ugyanis senki sem akar.

Életünkben mindig versenyeznünk kell. Az új munkahelyért, az előmenetelért szüntelen harcot folytatunk. Az erős fennmarad, a gyenge kihull a rostán. Nem lesz kilátástalan a helyzetünk, ha kellőképp felkészülünk a küzdelemre. Akadnak, akik erre szerveznek tanfolyamokat.

John Berber, az ismert amerikai pszichológus kommunikációs tréninget szervezett Alabamában. Háromnapos kurzusait főleg a munkanélkülieknek ajánlotta. Ezeket az embereket egyre inkább uralja a kisebbrendűségi érzés, egyre nehezebben tudnak kapcsolatot teremteni, így egyre nehezebbek az elhelyezkedési lehetőségeik. Tréningjével nekik kínált segítséget. Jócskán jelentkeztek a szerencsétlenek, megtakarított dollárjaik a főnök zsebébe vándoroltak. Az első csalódás akkor érte őket, amikor a mester helyett a szadista Ronald Smith vezette a foglalkozásokat. Vért fognak izzadni a tanfolyam végére, kiabált velük a kápó, s a hallgatók egyre kiszolgáltatottabbnak érezték magukat.

Berber tulajdonképpen nem akart nekik rosszat. Hozzá akarta szoktatni hallgatóit a durvasághoz, a gorombasághoz. Meg akarta velük taníttatni, hogy el tudják ezeket viselni. Ki akarta belőlük váltani a lázadást, hogy odakint is ellent tudjanak állni az erőszaknak, ne engedjenek az agressziónak. Ebből lett később a baj.

Ron megkövetelte, hogy a nyolcórás foglalkozásról csak engedéllyel menjenek ki. Szünetet nem tartott. Vécére is csak azt engedte, aki hangosan bejelentette, hogy kis vagy nagydolgát végzi-e odakinn. Már ehhez is bátorság kell, hogy ezt elmondjuk, s a tanfolyam résztvevőinek többsége ennek bizony híján volt. Edmond Capiti például jelentkezni sem mert. Nagyon meg volt fázva, s már az első órában ki kellett volna mennie. Mégsem kéredzkedett. Összeszorított lábbal ült helyén, de nem sokáig bírta. Hamar tele lett a nadrágja…

Ron felállította a fiatalembert, s röhögve mutogatta a vizeletes nadrágját. Edmond a megalázást nem bírta elviselni. Kirohant a teremből. Azt sem bánta, hogy a pénze odalett, de nem ment vissza többé. Odahaza aztán összeült a családi tanács. A rokonság úgy döntött, ezt nem hagyják megbosszulatlanul. (Nemrég vándoroltak ki Itáliából, égett bennük a déli tűz.) Két unokabátyra bízták az ítélet végrehajtását. Mindketten fekete öves karatésok voltak…

A következő tanfolyamra már ők iratkoztak be. Egyikőjük, Tony csak csendben figyelt, míg Marcelló állandóan az előadásba kotyogott. Ron egyre ingerültebben szólt rá, végül odament hozzá és ordítani kezdett. Marcellónak sem kellett több, és visszaordított. Ron mérgesen belökte a padba. Bántod az öcsémet? – állt fel most már Tony is. – Gyere ide, ha ilyen nagy pofád van!

Ron nem nem tudta, hogy karate bajnokkal áll szemben. Nekiugrott, hogy megüsse, de Tony egy karate rúgással a földre küldte. Utána a hátára ugrott, s fejfeszítéssel eltörte a gerincét. Az orvosok már nem tudták Ront megmenteni.

Hirtelen felindulásban cselekedtem, mondta a vizsgálati fogságban, de nehezen hisznek neki. Ha rábizonyítják, hogy előre megfontolt szándékkal gyilkolt, még villamosszékbe is kerülhet. Mint azóta a londoni hírekből megtudtuk, a Berber–tréning folytatását a hatóságok ideiglenesen felfüggesztették.

A kilencvenes évek elején az egyik napilapunk szenzációs sorozatot indított. Érdekességeket mutatott be benne a nagyvilágból. Egyik szerzőjükkel magam is megismerkedtem akkoriban, s most újra megkerestem. A sztárriporter a régi ismeretségre való tekintettel hozzájárult ahhoz, hogy történeteit mi is közreadjuk. Ma és a következő tíz napban ezekből szemezgetünk. Elsőként mindjárt egy érdekes asszonyról szólunk.

Mrs. Elisabeth Robinsont különleges képességekkel áldotta meg a teremtő. Szaglóképessége sokszorosa volt az átlagemberének, vetekedett a nyomozókutyáéval. – Minek köszönheti ezt a tulajdonságát? – kérdeztük kezelőorvosát, Watson doktort.

Köztudomású, hogy az ember érzékszervei kiegészítik egymást. Egyik szerv pótolja a másikat. Ennek köszönhető, hogy a vakok kiválóan hallanak, a siketek átlagon felülien látnak. Robinson asszonynál más a helyzet. Nem csak rosszul lát – húsz dioptriás szemüveget kellene viselnie, ha nem szégyellné – de a hallása is csapnivaló. Csőlátása mellett gondot okoz neki az állandó belső hang is. Emiatt a külső zajok csak ritkán jutnak el a tudatáig. A két csökkent érzékszerv, a fül és a szem szerepét kellett tehát szaglószervének, az igencsak méretes orrának átvenni. Sajnos ennek sem örülhet igazán.

Sokat szenvedek kiváló szaglásom miatt – mondta el Liza –, mert újabban a saját szagomat sem bírom. Otthon állandóan nyitva kell lennie az ablaknak a legnagyobb télben is. Enélkül el sem bírnám viselni a benti létet. Drága virágaim mind megfagytak, aranyhörcsögeim, tengeri malacaim sorra elhulltak. Nem is tudom, mi lesz velünk, ha a férjem is elhidegül tőlem a huzatos lakásban. Csak kedvenc eszkimó kutyám viseli el a farkasordító hideget.

Jimmy, a férj is nehezen viseli el az otthon hidegét. – Napjában háromszor kell megfürödnöm, mert Liza nehezen viseli el a testszagot – panaszolja. – Megpróbálkoztam már különböző szappanokkal, fürdősókkal, dezodorokkal is, de nejem ezeket sem bírja. Minden fürdés végén legalább tíz percig kell leáztatnom a bőrömről a mosdószereket. Félek, hogy én sem bírom sokáig, s előbb-utóbb odacsapok!

Talán ez nem is lenne rossz ötlet. Egy jól irányzott orrba vágás megfosztaná Elisabethet a neki is oly kellemetlen képességétől. Lehet, hogy titokban ő is erre vár? Csak nehogy majd egy újabb szerve nyerjen ezután többszörös képességet, mert erre férje várna most a legkevésbé.