ZETApress

hírportál

Mit álmodik a bányaló?

Bányaló a csillévelKiállításmegnyitón voltam tegnap este Ferencvárosban. A festmények között nem voltak lovak, a tatabányai Szilvási Csaba író, költő, műfordító mégis az egykori bányalovak megható sorsát vetítette elénk nyitóbeszédében.

Van egy régen hallott emlékem a lóról. Az egyik lámpát lecsavarva, két stomp között ülve, zsíros kenyerét lassan falatozva vájárom a gyerekkoráról beszélt. Úristen, milyen rég…, még csillés koromban éltek itt lent velünk nehéz, szelíd lovak, muraközi lovak. Nem süllyedő részen fenntartók ácsoltak több száz méter mélyen örökös istállót ? írta Sebestyén Lajos a bányalovakról szóló versében.

Mert lovat, ha egyszer ott jászolhoz láncoltak, nem látott az szegény többé napvilágot… Megszokott lett a félhomály, a sötét. Figyelmeztetőül a szembejövőnek, árnyékot megnyújtva a csillén lámpa lógott, vagy ott himbálózott a lóvezető gyerek kezében. A hosszú vágat megtelt a csillék zajával, a ló dobogó mozgásával. És hogy tudta már, hol lesz kanyar, emelkedő? Olyankor felgyorsult horkanva, feszülőn. Izzadó testéről csak úgy dőlt a pára, habos gőz csapódott a tágult orrcimpákra. Pacikám, pacikám! ? paskolta a gyerek. Gyerek? Tizennégy évesen már nem lehetett gyerek. A ló az embernek a föld gyomrában is így lett szelíd, hűséges munkatársa.

Bánatos szeméből a mezők pacsirtája, a földet átívelő szivárvány, az éggel ölelkező örökre kihullt. Csak ha a mindig hangos felvigyázó egy csillével többet kapcsolt rá a cúgra, cövekelt le lába (milyen ősi dacból), s nem mozdult, nem indult, se gyí-re, se szép szóra. Hiába fröcsögött a felvigyázó dühe, hiába tört rajta kegyetlenül botot: nézett vissza, farolt, dobogott, nyerített, izzadt, nehéz teste kíntól hánykolódott. Tán a belit ha ontja, s vérit ? hiába! Zuhogott az ütés: és az istennek nem indult. Reszkető testtel vizelt fájdalmában. A lóvezető gyerek könnye kicsordult. Csak ha lekapcsolták a cúgról a csillét, akkor indult el a szipogó gyí-re, habosan, reszketve, csattogó zajjal, megszokott ütemre. Az istálló szénával várta, sötéttel, a vágat csillékkel, zajjal, gyötrelemmel, de a lóvezető gyerek simogató kézzel. Volt, aki ütötte, volt, aki becézte.

Nehéz a bányász élete. Különösen napjainkban, amikor a szakma soha nem tapasztalt mélységekbe zuhant, s talán ősidők óta legmélyebb válságát éli hazánkban ? zárta megemlékezését az előadó a megnyitón, s érdemes megfontolni a lovakról szóló szavait! Szeressük az állatokat, mert ők is érző lények! Szép szóval, simogatással többre megyünk nálunk, mind erőszakkal, durvasággal!

Szóljon hozzá!