ZETApress

Halálra mart egy csecsemőt egy rottweiler egy tanyán, olvashattuk a minapi híradásokban. A láncon tartott kutya kihúzta a fejét a nyakörvéből, és kiemelte a babakocsiból a négy gyermekes család hat hónapos tagját. Az odabenn tartózkodó apa semmit sem vett észre az egészből, a hazaérkező anya viszont már nem tudta a földön marcangolt kisbabát megmenteni. A rendőrök az apa ellen eljárást indítottak, a karanténba zárt kutyára viszont valószínűleg az elaltatás vár.

Néhány éve már történt hasonló eset egy másik tanyán. Ott is láncon tartották a néhány napja hozott kétéves rottweilert, s a család hatéves gyereke ment oda hozzá játszani. Az állat őt is megtámadta és súlyosan megsebesítette. Büntetése neki is az örök álom lett.

Most nézzük meg az okokat, amelyek a tragédiákhoz vezettek. Mindkét kutyát láncon tartották, mindkettőnek idegen volt a megtámadott családtag. Igaz, hogy a tanyán nyugodtan szaladgálhatott volna a kutyus, mégsem kapott erre lehetőséget. Csak egy-két méteren mozoghatott, csak egy ici-pici szakaszon tartózkodhatott. Közben a nyakát is folyton irritálta a szíj. Nem csoda, hogy szabadulni akart belőle.

A korábbi esetben a kisfiúnak megtiltották, hogy a láncos kutya közelébe menjen. Nem ismertették tehát össze az újonnan hozott négylábúval, a házőrzőnek ő is idegen volt. Amikor a kisfiú kíváncsian odament hozzá, az állat betolakodónak vélte, ezért támadott. Ha az első perctől együtt ment volna oda a kisfiú a gazdával a kutyához, az állat is megszokta volna, s a kisfiú sem akart volna egyedül kíváncsiskodni. A korábbi tiltás és kirekesztés vezetett a tragédiához.

Ne veréssel, hanem szeretettel neveld!

Mostani esetünkben is az állandó megkötöttség idézte elő a tragédiát. Ettől vált az állat ingerülté, ezért támadott. A számára idegen csecsemőt zsákmányállatként kezelte. Ha szabadon rohangálhatott volna a tanyán, minden családtaggal megbarátkozhatott volna.

Az utóbbi tíz évben rendszeresen részt veszek Tápiószentmártonban, a Kincsem Parkban a sportújságírók októberi találkozóján. Azon a tanyán rengeteg kutyus szaladgál köztünk szabadon. Van közöttük rottweiler és az ugyancsak vadnak mondott kuvasz is. Ők sincsenek megkötve, mégsem tépnek szét senkit. A tenyerünkből esznek, lábunkra hajtják fejüket, pedig csak évente három napig találkozunk. Kedves és szelíd állatok. Messziről futnak ugatva elénk, s reakcióinkból érzik meg, hogy odatartozunk, vagy idegenek vagyunk. Ha jó szándékkal érkezünk, nincs okunk félni egyiküktől sem.

Nem a rottweilereket, hanem sokuk gazdáját kellene iskolába küldeni, s a kulturált kutyatartásra megtanítani. A tanyasi emberek szemléletét kellene megváltoztatni. El kéne jutniuk végre odáig, hogy házőrzőjüket ne egy láncon tartott eszközként, hanem a velük élő társukként kezeljék. Olyanként, akivel együtt játszhat gyermekük is, de aki távol tartja tőlük az idegent. Őt is sétálni kell vinni, hogy a másik embert és az új környezethet is megszokja, s ne támadjon zsigerből minden idegenre. Elég lenne rá olyankor a póráz, a szájkosarat meg tegyék arra, aki kitalálta és elrendelte!

Attól sem kéne félniük a tanyasiaknak, hogy kötetlen kutyájuk elcsavarog. A zárt porta, a megfelelő kerítés ezt úgyis megakadályozná. Kerítés nélkül és nyitott kapun sem szökne meg a szeretetben nevelt jószág, mert sokkal jobban ragaszkodik a gazdájához annál, mint hogy elhagyja őt a bizonytalanért.