ZETApress

hírportál

Vidám honfoglalók Ferencvárosban

Konkoly Iván Vidám honfoglalóiSzalai Klára: Az élet maga című kiállítása már csak vasárnap estig látogatható a Lónyai utcai eReSz Kultúrpontban. November 24-én kedden 18 órakor Konkoly Iván képzőművész: Vidám honfoglalók című domborintarzia kiállítása nyílik ugyanott.

Az új tárlat december 7-én hétfőig látogatható. A megnyitó házigazdája Rádi Károly, az eReSz Kultúrpont vezetője lesz. Az eltúlzott, karikaturisztikus, leegyszerűsített alakformálás, a kubista jellegű stílus használata részemről nem a téma iránti tiszteletlenség ? sőt!!! A témának XIX. századi akadémikus, historizáló, heroikus megközelítése; ami Munkácsy, Székely, Benczúr, Feszty, Zala, stb. alkotásaira voltak jellemzőek ma már, múzeumban láthatók. Azok csak a művészettörténet (egy jeles) részét képezik, a nézőközönségre gyakorolt hatásuk időközben jelentősen megváltozott ? vallja az alkotó.

Az előadásmódról

A mai felgyorsult világ embereinek figyelmét újszerű megoldásokkal kell megragadni! Ennek optimális eszközét véltem megtalálni a groteszkben, annak jópofaságával, elrajzolásaival, túlzásaival, nagyobb megragadó erejével, az emberközeliségével. A karikatúra érzelmeket, jellemeket, szituációkat képes gyorsan, egyértelműen; a humor eszközével megjeleníteni. Felhívja a néző figyelmét valamire és mosolyra késztet anélkül, hogy közben bántó lenne. Jókedvre derít, miközben mond valami lényegeset a világról.

Az alkalmazott technika is megköveteli az egyszerűsített formákat; hisz akadémista előadásmódban a fából, puzzle-szerűen összeillesztett darabocskák nem lennének kivitelezhetőek ? vagy csak óriási erőfeszítéssel ? és a végeredmény művészi értéke akkor is erősen kérdéses lenne. Nem beszélve a humor figyelmet megragadó erejének hiányáról.

Ha lehetséges volt, figuráimat korabeli képek, alkotások analógiájára formáltam meg; annak lényegét megtartva, de előadásmódjában újrafogalmazva azt. Ilyen például: Szent István ? a Kalocsai királyfej, Árpád ? a nagyszentmiklósi aranykincs Győztes fejedelme, turul ? a rakamazi mellkorong csodálatos madara, vagy az aquileai-dóm közismert kalandozó magyarokat ábrázoló freskója. A címek és a képeken szereplő egyéb szövegek rovásírást idéző betűi, ismert szobrászművészünket, Szervátiusz Jenőt dicsérik, akinek a Cantata Profana című domborművén alkalmazott betűtípus felhasználásával készültek.

A témaválasztásról

Szívemhez mindig közel állt a honfoglalás kora. De a napi politikától mereven elhatárolódva és ? a megfelelő előképzettség hiányában ? a magyarság eredetét tisztázandó sumír (szittya) ? finnugor vitában nem merev állást elfoglalva. A kérdés megválaszolásában nyitottan az érvekre, nem érzelmi alapon voksolva. Először csak olvasgattam róla, később már tudatosan kerestem és tanulmányoztam az ezzel kapcsolatos ismeretterjesztő, tudományos igényű és szakkönyveket, dolgozatokat. Talán sikerült erről a témáról, az elmúlt évtizedek alatt komolyabb ismeretanyagot összegyűjtenem.

A téma képzőművészeti felhasználása véletlenszerű volt. Az utcán sétálgatva, egy csinos lány pólóján láttam meg egy nagyon idióta szarvast. Hatására otthon firkálni kezdtem. Először csak a szarvast, később már egyéb figurákat is. Aztán megszületett az első ősmagyar. Ebből az idők folyamán több grafika készült, és amikor a domborintarzia technikáját kikísérleteztem, azok készítése lehetőségként felmerült; kézenfekvő volt számomra a téma felhasználása.

A csont fehérje és az ezerféle fa, igen tág lehetőséget ad a domborművek színvilágának kialakításához. A tört-fehértől a szürkén keresztül a feketéig, az aranysárgákon, barnákon és vörösökön át szinte minden (meleg) szín megtalálható és ez igen alkalmasnak látszott őseink, a természet-közeli ember, lovaik és az egyéb állatok megjelenítésére. Először csak a Csodaszarvas, Arany János szépséges versének képi megfogalmazása volt a cél. De beleszerettem a témába és az újszerű technikába. Mára már, egy nagy volumenű sorozat; a honfoglalók foglalatosságainak, eszközeiknek, tárgyaiknak, ruházatuknak, hajviseletüknek, fegyvereiknek, a lovaiknak és egyéb állatoknak bemutatása lett a kitűzött feladat. Eleink mindennapi élete. Hétköznapjaik, ünnepeik, foglalatosságaik, a regéik, a mítoszaik.

Lehetőleg hitelesen, erős forráskritikával. A régészeti és egyéb kutatási eredményeket felhasználva, túlzásoktól és az alapokat nélkülöző kitalálásoktól, heroizmustól mentesen. László Gyula professzor szellemiségében. Remélem sikerül művészi igénnyel és a közönséget jókedvre derítve, az ismereteket terjesztve felidézni a magyar gyökereket, múltunk értékeit és javítani a nemzet történelmi tudatát, identitását. ? Egy nép történelme erkölcsi vagyon, amit minden hű fia gyarapítani törekszik ? vallja dr. Padányi Viktor.

A domborintarziáról

Először igen büszke voltam magamra, hogy én találtam volna ki, egy teljesen újszerű technikát (miként a spanyolviaszt), de a szakirodalmat olvasva kiderült, hogy ezt díszítő jelleggel már a XVII. századi cseh bútorművészet is alkalmazta. Az intarzia és faberakás többféle egymástól eltérő színű, mintázatú, struktúrájú, anyag formára vágott darabjainak egymásmellé illesztésével és egy adott síkba helyezésével jön létre. Anyaga jellemzően a vékony falemez (furnér, svartni), de lehet gyöngyház, elefántcsont, teknőc, fém, stb. A végeredmény egy kétdimenziós geometrikus, vagy ritkábban figurális kép, amit elsősorban bútorok díszítésére használnak.

A dombormű vagy relief, adott felületből plasztikusan kiemelkedő faragott, mintázott, alapvetően figurális ábrázolás. Kiemelkedésének mértéke szerint lehetnek: mély-, lapos-, fél-, vagy magas domborművek; anyaguk: kő, fém, fa, csont, terrakotta, stb. A szakirodalomban reliefintarziának, vagy domborintarziának nevezett technika lényege a nevében szerepel. A fentieknek megfelelően; elütő színű anyagokból létrehozott színes dombormű, ahol a fény-árnyék hatást kihasználva, a formáknak plasztikát adva, jön létre az egy főnézetű alkotás. A technikát én nem díszítőelemként, hanem önálló ? művészi igény? ? alkotás létrehozására használom, esetenként más technikákkal (fa- és fémberakás, csontfaragás, gravírozás, spanyolozás, stb.) kombinálva.

Munkamenetem a következő. A grafikai tervezés után pauszra elkészítem a kész művel megegyező méretű műhelyrajzot, és indigó segítségével felrajzolom az adott formákat az előzőleg a szín, erezet, mintázat, stb. szerint összeválogatott faanyagra. Lombfűrésszel, dekopírral kivágom a darabokat és illesztés után a csatlakozó darabhoz (esetenként köldökcsapot is használva) ragasztom. Ha a fő forma már kialakul, a hasáb-szerű testet késsel, vésővel, reszelővel legömbölyítem, meghatározom a (néha perspektivikusan torzított) végleges formáját, ami így egy félbevágott szoborhoz lesz hasonlatos.

A felületek simítása után; az apróbb részek, csont és egyéb berakások, díszítések elhelyezhetők és általában ebben a munkafázisban készítem prémeket fogpiszkálóból, illetve a különböző színű fafajtákból általam faragott gyufaszálakból. Az apróbb igazítások elvégzése és a polírozás után az önhordó figurák a kompozíciónak megfelelően egymás mellé helyezhetőek és azokat az időközben elkészített alapra lehet ragasztani. Ez nálam általában egy amorf formájú simára csiszolt és a vágott oldalain (fesztléccel) megerősített, szélezetlen deszka. Szignálás után a kész művet felület kezelem és az alkotás falra akasztható.

A technika alkalmazása bár igen hálás és látványos, alkalmazása nagyon időigényes. Nagyfokú precizitást és türelmet, jó szemet és formaérzéket; a felhasznált (nálam csak természetes) anyagok tulajdonságainak megfelel? ismeretét igényli. Meghatározó a nyersanyagválaszték, hiszen a felhasználható fa határozza meg a kész mű színvilágát, a színválasztás befolyásolja a kép összhatását. Én a zöld szín kivételével festéket, pácot nem használok; a különböző fafajták eredeti színei adják a meleg, barátságos, természet-közeli végeredményt.

Szóljon hozzá!