ZETApress

hírportál

Pogi néni a galériákban

Pogácsás tálA Kieselbach Galéria július 21-én megnyitott Őszintén szólva kiállítás kapcsán tegnap este rendezte Kép / hang / Szó című zenés irodalmi programsorozata 2. felvonását. A páratlan gyűjtemény mellett az irodalom és a zene is középpontba került a belvárosi Szent István körút 5-ben.

A hazai képzőművészet remekművei vajon miként ihlették meg irodalmunk kiemelkedő alakjait és egy kiváló zenészt? Szóval, hanggal hogyan reagálnak a képre alkotóink? ? A kérdésekre Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina, Garaczi László és Lukács Miklós adta meg a választ, a háziasszony Juhász Anna volt. A rendezvényen a szokásos lejm-banda is megjelent, s Tóth Krisztina novellája pont nekik, pont róluk szólt. Kérdésemre szerzője elárulta, hogy nem mára, hanem már két éve megírta, a Nők Lapja akkor leközölte, de hozzájárult, hogy nálunk is megjelenjen. Íme:

Tóth Krisztina: Pogi néni

Pogi néninek senki se tudta az igazi nevét, de minden rendezvényszervező ismerte őt látásból. Molyette filckalapjaiban, tüllsálakkal és műanyag nyaklánccal felékesítve jelen volt minden fogadáson, színházi premieren, könyvbemutatón, ahol pogácsát vagy szendvicset szolgáltak fel. Tagja volt annak a zárt, harcos különítménynek, amelynek tagjai hétről hétre megosztották egymással az információkat és vállvetve küzdöttek, hogy illetéktelenek ne jussanak hozzá a tippekhez. Kiderítették, mikor, hol van akadémiai székfoglaló, mikor koccintással egybekötött kiállításmegnyitó és mikor zártkörű születésnap, ami azért annyira nem zártkörű, hogy a pogácsakommandó tagjai ne tudnának egyenként, bennfentes arccal beszivárogni.

Mivel Pogi néni több, mint húsz éve a csapat tagja volt és a hét minden napján különféle kulturális eseményeken vett részt, el lehet mondani, hogy bizonyos műveltségre tett szert. Vagy ha nem is szisztematikus műveltségre, tájékozottságra mindenképpen. Keresztnevükön emlegette a kortárs írókat, festőket, belülről ismert csaknem minden fővárosi kulturális intézetet és kiállítóhelyet. Válság ide, nyugdíjcsökkenés oda, vele nem fordulhatott elő, hogy ne ebédeljen vagy ne vacsorázzon bőségesen, mert valahol mindig adódott valami esemény. Egyszer, amikor a Cervantes Intézet egyik elegáns fogadása ütközött a Francia Intézetben kezdődő programmal, megkérte a beszéd után rögtön indulni készülő, szabadkozó igazgatót, aki a másik helyre volt hivatalos, hogy ugyan fuvarozza már át őt is kocsival, legyen oly kedves. Az igazgató, aki ismerte a hölgyet a fogadásokról, meg volt győződve róla, hogy a kalapos néni valami híres ember özvegye, netán ő maga is egy híresség, és készségesen átszállította a másik rendezvényre.

Amikor megtudta, hogy a néni egyszerűen a pogácsakommandó egyik tagja, dühbe gurult és kijelentette, hogy soha többé nem teheti be náluk a lábát egyetlen fogadásra sem. Csakhogy Pogi néninek volt ám mindenféle igazolványa: újságíró-igazolványa, rokkant-igazolványa, sőt, egy régi, megsárgult szakszervezeti tagkönyve is, ami a külföldieknél mindig bejött. Őt nem lehetett csak úgy kitiltani valahonnan, mert felmutatta valamelyik papírt és sértett arccal bevonult.

Végigülte a kamarakoncerteket, végignézte a kiállítások képeit, végighallgatta a legunalmasabb felolvasásokat is. Aztán felpattant és szorosan odaállt a terített asztalhoz. Az volt az elve, hogy úrinő nem tolakszik, ezért lecövekelt, és el se mozdult onnan, amíg volt valami terítéken.

A kommandó másik tagja, egy árkos szemű, nyaranta térdnadrágban, télen tréningruhában mutatkozó férfi egyszer azzal az ötlettel állt elő, hogy a csapat tartalékoljon valamennyit két fogadás között, ezzel is lazítva a feszített tempón. Így nem kellene mindenhová rohanniuk, elég volna napi két-három helyen megjelenni. Őt, mint azt kifejtette, nem mindenhol látták szívesen, de Pogi néni ellen senkinek nem lehetett kifogása, még német nyelvvizsgával is rendelkezett. Mindössze annyit kell tennie a néninek, magyarázta, hogy egy erre a célra preparált, alul kartonozott szatyorba beemel az asztalról néhány palack felbontott bort, a műanyagtáskába pedig elcsomagol egy kis pogácsát. Nem sokat, mert nem kell feltűnősködni, éppen csak annyit, amennyi a szatyorba befér. Jó nagy, csíkos szatyor volt.

Pogi néni vonakodott, az ilyesfajta sunyi mohóság idegen volt az ő stílusától. Ő jobban kedvelte a nyílt harcmodort: beállni középre, nem mozdulni, enni, mint az öngyilkos, a később érkezőkre ártatlanul mosolyogni, játszani a süketet. Nem is volt egészen biztos benne, hogy képes az új feladatra, de az árkos szemű csapattárs a bajtársiasságra meg a gazdasági válságra hivatkozott és megígérte, hogy minden alkalommal fedezi majd.

Az első akció pompásan sikerült. Szétosztották a bort és az aprósüteményt, aztán ment mindenki haza, mert aznap már nem volt semmi program, ráadásul szállingózott a hó. Pogi néni elégedetten zötykölődött a négyes villamoson, szatyrában a nyitott kék oportóival. A következő eseményen, ami egy irodalomelméleti konferencia volt, egymás után három üveget pakolt el az idős, tekintélyes germanista orra elől. És amikor ugyanez a szemüveges úr sajtos rúdért nyúlt volna, Pogi néni fogta és zutty, beleborította az egész papírtálcát a csíkos szatyorba.

Ezt nem kellett volna, ezt még az árkos szemű kolléga sem tudta fedezni. Pogi nénit egyszerűen kivezették a teremből. Megszégyenülten álldogált az épület előtt és várta, hogy a többiek kijöjjenek.

A híres, kalapos író, aki késve ért ide, és akinek odabent a szünet után még fel kellett olvasnia, megpillantotta az öregasszonyt a járdán. Nézte a nénin a kopott télikabátot meg a leszaladt harisnyát és az jutott eszébe, hogy a szemfelszedő, mint szakma talán már meg is szűnt, talán Budapesten már nincsenek is szemfelszedők, ahogy eltűntek az esernyőjavítók és a tolltisztítók is. Sőt, talán már írók sincsenek, talán ő az egyetlen élő író, és ez is egy kihaló szakma.

Ráköszönt Pogi nénire, mert látásból ismerte valahonnan. Pogi néni visszaköszönt és az író úr kabátját megragadva rebegő hangon elpanaszolta, hogy nem engedték be ide, pedig ő csak és kizárólag az író úr miatt jött, ugyanis régóta nagy rajongója.

Az írók tudvalevően nem hiú emberek, sőt, idegen tőlük minden emberi gyarlóság. A kalapos író sem a néni érdeklődésétől hatódott meg, inkább saját magától. Belegondolt, hogy mégiscsak Advent első napja van, és ő, aki talán az utolsó író a földön, de ebben a városban mindenképpen, talán segíthet ezen a szegény kis nénikén. Felajánlotta a karját, és együtt vonultak be odafent a terembe. Senki nem mert egy büdös szót se szólni.

Pogi néni diadalittasan kémlelt körbe. A közönség már szivárgott befelé, a szemüveges germanista pedig diszkréten félrevonta az ajtóban az írót, és megkérdezte tőle, kivel érkezett az imént. Az író, aki már nem volt kalapos, mert időközben levetkőzött, ám még mindig meghatott, adventi hangulatban volt, azt válaszolta keresztényi hangon a germanistának, hogy ő az én testvérem.

Az illetőnek a homlokáig szaladt a szemöldöke a csodálkozástól, és ott is maradt. Megnézhetik a Google képkeresőben, még most is ott van a homloka közepén, azóta állandóan így néz! Az író méltóságteljesen felvonult a színpadra és felolvasott néhány oldalt, Pogi néni pedig átszellemülten tapsolt az első sorban. A germanista elhűlten magyarázott valamit a szomszédjának, aki hitetlenkedve csóválta a fejét.

Szóljon hozzá!