ZETApress

hírportál

NYOLC Pozsonyból

Dávid Cársky, Milos Bod?a, Stano Bubán, Marék Kvetan, Svátopluk Mikyta, Stefan Oslej, Rast?o Trizma, Varga Emőke ? a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola nyolc tanárának alkotásait közös kiállításon láthatjuk tegnap estétől február 7-én, keddig a Rákóczi úti Szlovák Intézet földszintjén.

Hogy mindannyian a főiskola Rajz-tanszékének előadói ? ez elő hallásra talán nem elég megalapozott indok egy közös kiállításhoz. Néha azonban az ilyen egyszerű, nem spekulatív impulzus alkalmassá válik arra, hogy olyan rejtett összefüggéseket fedjen fel, amelyek korábban nem kerültek a figyelem középpontjába. Külsőleg az egyetlen kapocs, hogy valamennyien rajzot tanítanak, ám ez kulcskérdésként tekinthető, amikor megpróbáljuk értelmezni e kiállítást, és az alkotásokat.

Mindegyikük a saját oldaláról közelít a művészethez, de a rajzról való gondolkodásuk más-más vonásokat mutat, a kifejezőeszköz más-más nüanszait hangsúlyozza. Néhányan inkább a technikai rátermettségre, mások a gondolati töltetre, vagy a konceptuális felfogásra alapoznak. De a nyolc művész-pedagógus egyike sem megrögzött dogmatikus, egyetlen vonulat képviselője. A művészet területén szerzett tapasztalataikból kiindulva közelítenek a rajzhoz, erről tanúskodik e kiállítás is.

Varga Emőke szintén önmaga egyéni világában mozog, arról közvetít jelentéseket ?munkásságának lényegét talán így összegezhetnénk. A kritikusok valamiféle női esszencia jelenlétét fogalmazzák meg, amelyet az alkotó kutatásainak eredményéhez ad hozzá. Fest, rajzol, varr, filmez, fényképez, szobrokat, objekteket, installációkat hoz létre úgy, hogy a humor, a vicc, az irónia eszközével sűrítse a műveiben rejtőző eseményeket.

Milos Bod’át a szlovák képzőművészeti színtér elsősorban objektek alkotójaként ismeri, nem szabad azonban elfelejteni, hogy videofilmeket és fotográfiai ciklusokat is készített, valamint festészettel is foglalkozott. Munkássága a klasszikus festészettől a manipulált fotográfiáig terjedő ívben mozog. Mivel az alkotónál minden mindennel összefügg, így öntött objetktjei ?affile nyitott ready-made-jeiidőnként a munkafolyamatnak időnként kezdetei, máskor befejeződései.

Stano Bubán a legutóbbi időszakban festészeti témáit figurális eszközök segítségével inszcenálja. A festészet módja mindig alárendelődik az alkotó hangulatának, a közlendő tartalomnak. Ennél fogva festményei néha a régmúlt idők remekeinek jellegét öltik magukra, máskor a sebtében felrakott kép húrjain játszik. Festményei azonban mindig a bűn, a lelkiismeret kérdéseivel terhelt emberi lélekbe való merülések, merengések. Ami kívülről drámának látszik, az azonban általánosan érvényes küldetés is lehet. így a lehajtott fejű, térdeplő öltönyös hivatalnok nemcsak egy szenvedő ember, de mai világunk képe is lehet.

Dávid Carskynál a szín és a gesztus a korábban említett alkotóval ellentétben a kép legbelsőbb sajátságainak kifejezésére szolgál. Absztrakt kijelentései a szín immanens minőségéről, és a ?konkrét történet nélküli” kép lehetőségeiről szólnak. A festészeti matériát néhány árnyalatra redukálja, és az egymástól elkülönülő mezők alig észlelhető színbeli különbségeit vizsgálja. A kompozíciót e mezők alkotják, amelyek a színalkalmazást fegyelmezetten terelik az előre meghatározott irányba. Mégsem tudják visszafogni azonban a spatula vonásainak rezgését, lüktetését, bár első pillanatra ez a geometrikus rend mögé rejtőzik.

Svatopluk Mikyta több irányban tájékozódik, váltogatja a témákat és a művészi stratégiát: kezdve a vázlatrajzoktól egészen a nemzeti témákig, amelyek mintegy megjegyzésként szolgálnak a mai szlovák társadalom realitásaihoz. De megemlíthetjük pre-rajzait is, amelyek az apró beavatkozás következtében kommentálják a kortárs grafikát és fotót. A pontos, tartózkodó vonalvezetéssel, és az előképbe való beavatkozás eszközével úgy bánik, mintha haikut hozna létre: szinte a semmiből teremt metaforákban gazdag többszörösen összetett mondatokat.

Stefan Oslej rajzai ezzel ellentétben tudatosan dolgoznak az emócióval, a sejtelmessel, a megfoghatatlannal, amelyet külső és belső szürreális világokba zár. A külső megfoghatatlan architektúrák képében jelenik meg, a belső pedig mint ?egy lény, amely valamiről beszél, de közben tudható, hogy rögtön azután meg is kérdőjelezi a mondandót. Nem ismerjük pontosan üzeneteinek tartalmát, hisz nem értjük nyelvét és gondolatait.

Rast?o Trizma a ?régi iskola? képviselője. Az anyag arra ösztönzi, hogy megdolgozza azt, modellálja, csiszolja, hozzáadjon vagy elvegyen belőle. Napjainkban erre szolgál a gipsz, a látszólag érzelmi tulajdonságok nélküli anyag. Paradox módon azonban éppen a törékeny, kifejezéstelen gipsz mutatkozik erős anyagnak, márcsak azon oknál fogva is, hogy nem vonja magára oly intenzíven a figyelmet, és hagyja, hogy a szobor kifejező eszközeinek széles skálája jusson érvényre. Trizma fehér gipsz szobrai elementáris formáikkal nem helyezkednek szemben semmi fölöslegessel, talán csak azzal a metaforával, amelynek eredendően hordozói.

Marék Kvetan azon tárgyak és szituációk manipulátora, amelyeket természetesen adottnak tekintünk. Gondolkodásának, alkotó munkájának lényege az, hogy másként tekint a tárgyakra, változtat a jelentésükön, áthelyezi a tárgyakat oda, ahova nem tartoznak, de esetleg tartozhatnának. Valamit hozzáad vagy elvesz belőlük, bizonytalanná tesz, és az adott helyzetet úgy foghatjuk fel, mint egy anekdotát, s amikor annak csattanójával szembesülünk, inkább csak a vonzónak mutatkozó borítóra figyelünk. Marék Kvetan permanensen ironikus kételkedő, aki ama szélesebb világ, és a mi kisebb ? művészi világunk bizonyosságait teszi bizonytalanná.

Nyolc művész ? a művészet világára és magára a valóságra irányuló nyolc eltérő nézőpont. E pillanatban nem tekinthetők ambiciózus projekt részének. Ez inkább a nagy terveket szövők sajátja. Néha azonban az apró szándék is hegyeket tud megmozgatni ? mondta a megnyitón Beáta Jablonská művészettörténész, a kiállítás kurátora.

Szóljon hozzá!