ZETApress

hírportál

Gyarmatiak köszöntése

Két élvonalbeli művész, Párkányi Raab Péter Kossuth-díjas szobrász- és Adorján Attila festőművész közös tárlata nyílt ma este a Mezőgazdasági Múzeumban. A vendégeket Klacsmann Péter, a Magyar Kultúra Egyesület elnöke köszöntötte, Orbán Bori francia sanzonokat énekelt.

Nagy öröm, hogy a városligeti Vajdahunyad várának impozáns épületében immár kortárs alkotások is láthatók! A Klacsmann Péter szervezte sorozatnak ez már a IV. állomása, ahol egy szobrász és egy festőművész mutatkozik be – mondta Fazakas Réka művészettörténész a október 02-án vasárnapig látható tárlat megnyitóján. Fotóink Lantai József felvételei.

A tavasz óta megrendezett tárlatokon izgalmas párbeszédek jöttek létre itt, a Mezőgazdasági Múzeum épületének íves összekötő folyosóján, Mata Attila és Sallay László, Domcsák Dóra Vanda és Varga Amár László, Beretvás Csanád és T. Farkas Tamás, most pedig Párkányi Raab Péter és Adorján Attila között. Egy Kossuth-díjas szobrász és egy festő munkái lépnek most dialógusba, amit nem csupán a múzeum téri adottságai tesznek ideálissá, hanem a két műfaj közötti összefonódások, átjárási lehetőségek is. A három dimenzióban megmintázott térbeliség találkozik a különféle festészeti technikákkal ábrázolt, síkban megjelenített kiterjesztésekkel.

Párkányi Raab Péternek, a kezdetben festőnek készülő szobrászművésznek és Adorján Attila festőművésznek nem ez az első közös kiállítása. 1985-ben, még pályakezdésük hajnalán, a Képzőművészeti Egyetem elkezdése előtt, a balassagyarmati Szondi György Szakközép-és Szakiskolában mutatkoztak be közösen. Az a ’80-as évek közepén rendezett tárlat bizonyára életük első közös kiállítása volt, a mostani pedig remélhetőleg nem az utolsó. A közös múlt, a hasonló érdeklődés és a köztük fennálló barátság bizonyára akkor is, most is olyan tárlatot eredményezett, amelyben a felvetett témákról való együtt gondolkodás és dialógus létrejöhetett.

Most 14 plasztika és 7 festmény és 3 akvarell kapott helyet a Múzeum összekötő, úgynevezett Lófolyosóján. Mikor néhány nappal ezelőtt megtekintettem a készülő tárlatot, először meglepődtem az elnevezésen, majd látva a kitömött állatokat, köztük Kincsemet, minden világossá vált, sőt a megnevezés különös módon csengett össze Párkányi Raab Péter lovas munkáival.

A figuratív szobrokra figuratív festmények felelnek. Az emberi kapcsolatok, vagy azok hiánya teremtik meg a feszültséget a képek és a plasztikák között, amelyek a szobrokban létrejönnek, de a festményekben nem tudnak megvalósulni. Párkányi Raab munkái a különféle emberi viszonyok egységét és megvalósulását mutatják fel, míg Adorján festményeinek energiái éppen a relációk hiányából eredeztethetőek. A kő talapzatokra helyezett kinetikus bronzszobrok dinamikája kiegészíti és harmóniát teremt a festményeken tapasztalható statikussággal.

Adorján Attila (1968-) hiperrelizmusból kiinduló figuratív festészetében valamelyest el is távolodik a realista stílusjegyektől, amely elhagyások mind tematikában mind anyaghasználatában felfedezhetőek. A technikai kísérletezések eredményeként használt lazúros, pasztelles festékrétegek, időnként szürreálissá, álomszerűvé teszik a látványt. A tájidegen környezetbe helyezett alakok fotórealizmustól eltérő hatásokat keltenek, ahol a hátterek és előterek között létrejövő feszültség, a kettő között kiolvasható jelentésmezőt teremti meg. Nőalakjait rendre a megszokottól eltérő környezetbe helyezi, amelyben azok különösnek hatnak. A tájképekként feltűnő munkákban ábrázolt magányos alakok az emberi kapcsolódások hiányairól beszélnek. A képek hasonlatosak a közösségi médiában posztolt fotókhoz, ahol a lényeg annak megmutatása, ki mely élményeivel büszkélkedhet, az arcokon mégis csak erőltetett mosolyokat láthatunk. A bevásárló, strandoló, telefonáló vagy könyvet olvasó nőalakok azáltal lesznek korunk tipikus szereplőivé, hogy velük akár az Instagramon is találkozhatnánk. A pop art jegyeit is felmutató alkotások így lesznek kiüresedő, fogyasztói társadalmunk elé tartott görbe tükörré. A klasszikus, régiesnek ható utcai telefonfülkéből való telefonálás, valamint az olvasás gesztusai valamifajta kapcsolódást hoznak létre a külvilággal, ám azok mégis csupán csírájában mutatnak fel valamit a másokhoz való csatlakozás lehetőségeiből. A valóság és a képzelet határán lebegő alkotások alakjai rezignáltan fordulnak önmagukba, még az őket körülvevő idegen környezetüktől is távolságot tartva.

Az Érsekvadkerti krumpliszedők című, diptichonként feltűnő közösségi étkezést bemutató festmények olyan tevékenységet hoznak közel, mely a habzsolást helyezik fókuszba. Pellengére állítja ezzel a fejlett közösségekre jellemző, fogyasztói társadalmak problémáját, mégis paradox módon a festményeken nélkülöző emberek szegényes étkezését látjuk. Az egymást folytató festmények némely eleme repetitív módon ismétli magát, érzékeltetve azok összetartozását. A cím egyértelmű utalás Van Gogh munkáira, amely parafrázis jellegéből adódó gesztusaival a Balassagyarmat környéki szegény parasztság nehéz sorsával is azonosul. A háttérben látható dombos táj az ott élő népek éltviteléről is számot ad, de az tájidegen elemként is feltűnhet.

Párkányi Raab Péter (1967.09.06-) hiperrealisztikusan bemutatott figuratív kisplasztikáiban a kő és a bronz harmonikus egységét látjuk megvalósulni. A tökéletesen mintázott, míves munkák egy része statikus jellegű, mellettük pedig láthatjuk az őket jól kiegészítő, kinetikusnak ható, fogaskerekekből, mechanikai fragmentumokból épített plasztikákat, melyek erőteljes dinamikája izgalmasan teremti meg a mozgás illúzióját. A szobrokban leggyakrabban a kezek és a fejek dominanciája tűnik fel, amelyek a gondolatok és cselekvések fontosságát szimbolizálják. Az elmében megszülető ideák szárnyalása megtermékenyítő hatású, legyen szó a zene erejéről, vagy a fényben létrejövő eszmék sokaságáról, még akkor is, ha dilemmákkal, nehézségekkel küzdünk. A kapcsolatokat, bensőséges viszonyokat bemutató alkotások gyakran egy-egy jól ismert humánus gesztusban fejeződnek ki. A csók, a kézcsók, valamint a kézfogás mindegyike szoros emberi kapcsolatok fontosságát feltételezi. A mély szerelem, a barátság és az egymás iránti tisztelet érzései egyre kevésbé jellemzi korunkat, így a plasztikák nosztalgikus érzéseket is ébreszthetnek. Az emberiség összetartozásának élményét szimbolizáló kör formájú szobor, konstrukciós elemektől mentesen teremt olyan dinamizmust, amelyet csak egy valóban erős kötelék képes létrehozni. A torzó alakjának megformálása – mely harmonizál Adorján festményének nőalakjával – a teremtés isteni gesztusát, mint a legmagasabb rendű cselekedetet mutatja be.

Adorján Attila és Párkányi Raab Péter alkotásai jelen korunk emberéhez szólnak, tükröt tartva saját társadalmunk visszásságai, érzelmi kiüresedése elé, miközben azok a talmi értékekkel szembeni valódi erényeket hangsúlyozzák. A munkák felhívják figyelmünket a bennük kifejeződő gondolatiság mélységeire, fontosságára. A szobrokat és festményeket végignézve az alkotókkal együtt remélhetjük, hogy elérhetünk egy mély kapcsolatokon, összetartozáson alapuló ideális jövőt.

1 hozzászólás

  1. Maga a tökéletes gyönyörűség az egész kiállítás! Gyönyörű környezetben hatalmas élmény volt, köszönöm szépen!