ZETApress

hírportál

Kis magyar snassz és neociki

Megjelent Szalai András behatárolhatatlanul egyedi könyve, a Kis magyar snassz és neociki – tudtuk meg délelőtt a Kieselbach Galériában, ahol Kieselbach Tamás, Szalai András és Fábry Sándor mutatta be a könyvet. A megjelenéséhez kapcsolódó kiállítást Weiler Péter nyitotta meg és járta végig velünk. Óbudán Katona Lucia fényképezett.

A kötet a szerző több évtizedes gyűjtésének eredményeként 850 fotóval, alapos tanulmányokkal és képelemzésekkel mutatja be a hazai épített környezet jellegzetes vizuális bakugrásait, a mindenki által ismert buhera egyszerre szórakoztató és mélyen elgondolkodtató remekműveit.

Az élvezetes stílusban megírt, hatalmas ismeretanyagot megmozgató kötet építészettörténeti alapmű, de jóval több is ennél. A XX. századi magyar identitás alapkérdései fogalmazódnak meg benne: a túlélés képessége, az otthonteremtés vágya, az alkotás illúziója, a hiány talaján termett leleményesség és a bumfordi kreativitás éppen úgy végigvonul a könyv lapjain, mint a kényszerű megalkuvás, a minőség iránti közömbösség és a köztulajdon határait feloldó, az erkölcsi kereteket lazító szerzés általánossá váló attitűdje. Szalai Andrásnak köszönhetően mindez úgy kerül bemutatásra, hogy a magára hagyott közösség egykori, tétova gyarlóságaira ma már megértéssel, sőt elfogadó szeretettel tudunk rátekinteni. Ez a könyv az elmúlt fél évszázad Magyarországának végtelen értelmezési lehetőséget kínáló látlelete: egyszerre kínálja az önfeledt nevetés és a mély magunkba nézés felszabadító élményét.

Ez a könyv a kis magyar snassz és neociki vizuális kis-enciklopédiája. Szalai András albuma azt idézi meg, amikor a buhera szelleme elszabadul és minden szinten működésbe lép. Megrázó hatású környezet-kulturális és építészeti szeánsz – csak erős idegzetűeknek! A könyv a Kieselbach Galéria támogatásával, az SBS Kft kiadásában jelent meg és online rendelhető.

Ajánljuk a könyvet mindazoknak, akik nem riadnak vissza attól, amit a tükörben látnak, akik fogékonyak arra, hogy szembenézzenek környezetkultúránk vadhajtásaival és ne kerteljünk: az elmúlt jó néhány magyar évtized képes lenyomatával. Mert lehet, hogy keserédes, de ez mi vagyunk.

A snassz persze nem csak hiánypótlásra és hézagtakarásra – a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt – szolgált, hanem ráadásul, mondhatni plusszba (!) a szépség iránti vágyakozásnak is alkalmas terepe lehetett egy szürke, tervszerűnek tetsző, ám inkább csak terv-szerű produktivista korban. A snassz gyakran parttalan díszítőkedve az akkori privát szféra leszorított léthelyzetet tükröző lázadása is volt, egyfajta ürességtől való fortélyos és furfangos félelem – trükkökbe feledkező horror vacui – által igazgatva, ami többek között a homlokzatvakolás, a kerítésépítés vagy a betonvas békés célú felhasználásának változatos módozataiban – ablakrács, virágtartó, falidísz, stb. – élte, s néha kitombolta magát.

A snassz variálmányai a ’60-70-es évek tájat, vidéket és várost politikai szándékkal és építészettel szocialista típusú környezetté alakító, korakaratot térbe vetítő munkálkodásának hézagaiban és gyepűvidékein szaporodtak el a legjobban. A tér- és léthézagokban meg a senki földjén – például a magánerős családi ház építkezések tábor-szerű vad vidékein – azután a szapora buhera-csíráktól és variálmány-vírusoktól lábra kapó snassz – a kor politikai szemináriumainak kedvelt fordulatával élve – mennyiségből minőségbe csapott át.

A korábbi szelíd bumfordiság helyett egyre arrogánsabb kivagyiságot tükröző variálmányok és korcsosulmányok tűntek fel. Ráadásul egyre gyakrabban a perfektség látszatát keltve; jó, sőt néha kimondottan drága anyagokból hordva össze, végső formájukat és értelmüket tekintve, hetet-havat. A pontos és gondos részletképzést pepecselésnek minősítő állami szektorban edződött és a buherálás iskoláján nevelődött mesteremberek egyre felszabadultabban bontakoztatták ki képességeiket, eleinte a táguló-bővülő privát szférában, ahol csatlakoztak hozzájuk az önkifejezésre és (anyagi) sikerre egyre jobban szomjazó profi tervezők is, hogy megmutathassák addig le- és elfojtott sokoldalúságukat – mondta Szalai András.

Ha visszagondolok, a szocialista valóságból kilépni akaró, állandó Nyugatra vágyásom mögött döntő részben vizuális és működésbeli tapasztalások húzódtak meg – Hegyeshalom után zöldebb a fű, az ereszcsatornában lefolyik az esővíz, nem rohad el a fal, precízek a csomópontok, és a gázcsövek nem erőszakolják meg a homlokzatokat. A látványt utáltam, amiben testet öltött a kor kényszerű igénytelensége. Persze, azóta sok minden megváltozott. Kint is és bennem is. Ma már tudom, hogy a kicsorbult élek, a hanyagul megoldott illesztések és az örökös bütykölés mögött mi magunk vagyunk. Hogy semmi sem mesél hitelesebben a szocializmus évtizedeiről, megtört és összezavart identitásunkról, a magára hagyott közösség tétova bizonytalanságáról, mint ezek a látszólag értéktelen, jelentés és jelentőség nélküli építészeti részletek és használati tárgyak. Ha mindezt felismerjük, közelebb kerülünk a lényeghez. Láthatóvá válnak az esetlen tákolmányok mögött megbújó életek, hirtelen előjönnek a zamatok, érezzük az őszinte bukdácsolás kedvességét és a múltba pillantás megrendítő varázsát: ami előttünk áll, nemcsak tünet, de magyarázat is.

Legalább két évtizede követem Szalai András munkásságát, és óriási örömöt jelent számomra, hogy ez a könyv végre megszületett. Izgalmas, pontos, inspiráló, remekül megírt művészettörténeti alapmű, de sokkal több is ennél. Olvasása közben hasonlót éreztem, mint amikor másfél évtizeddel ezelőtt a kezembe vehettem Fábry Sándor Dizájn center című kötetét. Ott a helye mindazoknak a könyvespolcán, akik látni és érteni szeretnék a múltunkat, tudni akarják, honnan indultunk, milyenek vagyunk, és gondolkodnak arról, hová jussunk a jövőben – mondta Kieselbach Tamás.

Egyszer Ljubljanából csurogtunk haza kissé szorongva egy tancsoporttal. Egész Szlovéniában nincs más, mint piros cseréppel fedett ház. Az első traumák a határhoz közeledve értek minket, de amikor átléptük azt, elszabadult a pokol, elindult a héjazat-kavalkád: zöld tegola, piros pala, szürke hullámlemez és a hab a tortán: a kék tetejű Penny Market.

Szalai tanár urat majd harminc éve ismerem. Összehoztak minket, mint rokon lelkeket. Mindketten formakulturálatlanságunk szépségeit szedtük csokorba. Azután barátok lettünk. Segített leányfalusi házamra egy felső szintet gyötörni. Amikor első előadását láttam, azt mondtam, jobb mint én. Ma talán úgy fogalmaznék, szakszerűbb, pontosabb, felkészültebb és nem kevésbé humoros. Tehát más. Ő a moll, én a dúr – mondta Fábry Sándor.

A beszédek elhangzása után sajátos városnéző túra indult a galéria elől – a Szent István körút és a Falk Miksa utca sarkáról – egyedi dekorálású, retró Ikarus 55 különjárattal Óbudára, Szalai András építész, művészettörténész vezetésével és Fábry Sándor kíséretével. A buszon a szellemi mellett testi táplálékot (szendvicsek, üdítők) is magukhoz vehettünk és lehetőségünk nyílt interjúkra, a kötettel való alaposabb megismerkedésre.

Óbudán buhera és neociki építészeti túra kezdődött a régi és a lakótelepi Óbuda határán, melynek végpontjaként emléktábla elhelyezésével tisztelegtünk a magyar neociki kreativitás egy kitüntetett pontjánál Bodor Ferenc emlékére. A séta az Ürömi úti egyik különlegesen snassz háza elől indult, végül az átváltozott Óbuda egy olyan pontjára jutottunk el, ahol alkalmas hely kínálkozik egy Bodor Ferencnek emléket állító tábla/jel elhelyezésére.

A könyv megjelenése alkalmából egyben Bodor Ferencre is emlékeztünk, aki a kávéházak, presszók és általában az efemer építészeti jelenségek – piacok, bódék, cégérek, stb. szerelmese volt falun és városon egyaránt, s aki Budapest keresetlen és esendő szépségei iránt is rajongott. A Pesti Presszók című könyve, illetve a Megépíthetetlen város című írása (anno a Budapesti Negyed című folyóiratban jelent meg) bepillantást engednek ebbe az általa mindenképpen megőrzendőnek gondolt, empátiával szemlélt világba, amelyet identitásunk, életünk alapvető összetevőjének tekintett. Benne megvolt az identitás, a folytonosság és a hagyományok, értékek őrzése iránti elköteleződés, továbbá az esendőséggel szembeni empátia gondolata is – sarkítva ez a snassz -, Bodor Feri mindennek az emblematikus képviselője volt, ugyanakkor kérlelhetetlenül kritizálta is az újdondász, bumfordi kivagyiságot, ami – ugyancsak sarkítva – a neociki fogalmával írható le.

Ráadásul a snassz névadója is ő volt, aki Szalai Andrásba évtizedekkel ezelőtt elplántálta a most elkészült témája iránti érdeklődést, személyes példájával, haláláig tartó barátságuk egyik legfontosabb hozadékaként. Gogol is megírta: Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!

Szóljon hozzá!