ZETApress

hírportál

Gideon a Lajos utcában

R. Horváth Gideon I put my hand into a beehiveHorváth R. Gideon: Méhkasba teszem a kezem című kiállítása nyílt meg tegnap 18:30-kor a Lajos utcai Budapest Galériában. Az augusztus 25-én vasárnapig látható tárlat kurátora: Gadó Flóra. A kiállítás a Balkon Kortárs Művészeti Folyóirat és a Budapest Galéria együttműködésében jön létre.

A Balkon által alapított, most ötödször átadott Insider-díjat a folyóirat Inside Express rovatában elmúlt közel 12 hónapban bemutatkozó alkotók közül Horváth R. Gideon nyerte el. A rovatban bemutatást kapó művészeket a Balkon az FKSE-vel együttműködésben választja ki, nyílt pályázat útján. Grafikai arculat: Pálhegyi Flóra.

Horváth R. Gideon, a Balkon Kortárs Művészeti Folyóirat Insider-díjának nyertese önálló kiállításában folytatja megkezdett kutatását az ökológiai válsággal kapcsolatban. A művész saját válasza a különféle apokaliptikus narratívákra vonatkozóan az itt és mostra való koncentrációra irányul, és amellett érvel, hogy ahhoz, hogy szembenézzünk a klímakatasztrófa nyomasztó jelenlétével, újra kell tanulnunk milyen is a viszonyunk a környezetünkhöz. Horváth Gedeon munkái erről az újratanulásról, az eddigi tudásunk átrendezéséről szólnak, amin keresztül újfajta, érzelmi kapcsolódási pontokat kíván kialakítani a körülöttünk lévő világgal.

Budapest Galériában látható kiállításon a művész különböző emberi és nem emberi, természetes és mesterséges anyagok párosításán, az ezekből készült hibrid objekteken keresztül világít rá arra, hogy a körülöttünk fellelhető, mindennapjaink részévé vált tárgyak, anyagok, formák sőt élőlények hogyan értelmezhetőek újra, ha a válság által előidézett pozícióból tekintünk rájuk. A tárlat két domináns anyaga a méhviasz, ami a természet kiaknázásnak alapvető szimbólumaként értelmezhető, illetve a komoly környezetszennyezéssel előállított, több száz év alatt lebomló alumínium.

Bár ezek első látásra ellentétesnek tűnnek egymással, valójában a méhviasz mindenhez hozzáragadó, nyúlós anyagisága párhuzamba állítható az alumínium számos helyen felbukkanó, ragadós rakterével. Az ezekből alkotott táblák, amelyek végigvonulnak a kiállítótéren (Kaptár, Rituálé, Kétéltűek, 2019.), egyszerre idézik fel természetbúvárok privát gyűjtéseit, szemléltető tablókat vagy rejtélyes fosszíliákat, amelyeken ismerősnek ható, mégis kissé szokatlan formák az eddig biztosnak vélt tudásunkat bizonytalanítják el. A táblák taktilis minősége arra is bátoríthatja a látogatót, hogy megsimítsa, megérintse a tárgyakat.

Emellett központi szerepet kap a kiállításon a videó médiuma is: többnyire üres állatkerti kifutókat, ketreceket láthatunk, ahol a hangsúly arra az ember által megalkotott tájra, környezetre helyeződik, amit az állatok számára autentikusnak képzel el. A videók (Kifutók és egyéb tájak sorozat, 2019.) felhívják a figyelmet az emberi nézőpont kizárólagosságára és az állatkerti helyszíneket valamiféle átmeneti térként mutatják be, ahol az élőhelyek esztétizálása és egyben a terek esetenkénti lepusztultsága kelthet furcsa légkört. Állatokat és embereket ritkán látunk műveken, a videók azokra az apró részletekre hívják fel a figyelmet, amelyeket gyakran észre sem veszünk.

A rendszerező folyamatok emberközpontúságát és önkényességét támasztja alá a fajok relatíve kis területre szűkített, sűrített szelekciója is. Az állatkertekben található teljesen különböző flóra és fauna egy fiktív világot hoz létre, ahol egymás mellé kerül Dél-Amerika és Afrika, Európa és Ausztrália. Az üres kifutók, ketrecek és egyéb állatkerti életterek noha mindig egy konkrét helyet próbálnak megidézni, valójában egy ilyen formában sosem létező, képzeletbeli teret hívnak elő.

A kiállításon látható tárgyak és videók valamilyen módon mind a tudományos és személyes megőrzés folyamatára világítanak rá és ismert anyagokat, helyszíneket próbálnak újfajta nézőpontból bemutatni. A kiállítás utolsó terében ható vetítés (Rajzás, 2019.) az állati percepció jelenségével foglalkozik: az ismert, ütközést megakadályozó üvegfelületekre ragasztott madárformájú matricák mozdulnak meg kissé ironikus módon, madarak rajzását eszünkbe juttatva. A felvételek szintén az állatkertben készültek, rávilágítva a tér kettősségére, ahol egyszerre találkozhatunk ott élő és őrzött állatokkal és a véletlenül odarepülő madarakkal, akiket védeni kell az ütközésektől.

Donna Haraway két alapvető fogalma, a tentacular thinking (tapogatózó gondolkodás) és a chthulucene, amelyet a szerző a Staying with theTrouble: Making Kin in the Chthulucene (2016.) című könyvében fejt ki, az elméleti keretrendszer, amely szorosan kapcsolódik a kiállításhoz. Haraway chthulucen fantázianevű jövőbeli földtörténeti korszakában a klímakatasztrófa menekültjei rokonulnak egymással és alakítanak ki egy új világot. Kiállításon látható művek ebből kiindulva különböző élő és élettelen lények egymással való közösségét hangsúlyozzák és egy olyan intuitív hozzáállást mutatnak be, amely a környezetünkhöz való érzelmi alapú kapcsolódás fontosságára hívja fel a figyelmet. Horváth Gideon amellett érvel, hogy különösen fontos egy ilyen fajta elmélyült, érzelmi alapú stratégia az ökológiai válság idején, az intellektuális és tudományos értelmezés mellett.

Szóljon hozzá!