ZETApress

A Budapesti Katolikus Kórházlelkészség önkéntes beteglátogatói jelen vannak a fővárosi kórházakban. Hetente egyszer végiglátogatják a számukra kijelölt osztályokat, elbeszélgetnek a betegekkel, meghallgatják testi-lelki problémáikat, s felajánlják a kórházlelkész másnapi segítségét.

Az önkéntesek havonta beszélik meg tapasztalataikat a kórházlelkészség Ráth György utcai központjában, az Országos Onkológiai Intézet Kápolnájában. Február 23-ai találkozójukon helyzetgyakorlatot, esetmegbeszélést tartottak Kata Mária és Németh Miklós vezetésével.

Lehetőség volt saját esetek megbeszélésére, illetve olyan helyzeteket állítottak össze, amelyekben nagy eséllyel előfordulhat, hogy tehetetlennek érzi magát a beteglátogató. Mit tehetünk/mondhatunk az ilyen helyzetekben? Mi a mi célunk, feladatunk a betegek mellett? ? kérdezték. Jézus szeretetével jelen lenni! ? fogalmazták meg válaszukat.

Hogyan tudjuk ezt elérni? Nyilvánvalóan úgy, ha a beteg azt érzi, hogy mellé állunk, elfogadjuk, megértjük őt. Mit kell ehhez tennünk? Gyakori hiba, hogyha valaki mindenképpen tenni akar valamit, megoldani a másik problémáját, mindenképpen rávezetni arra, amit ő gondol helyesnek.

Mit tudunk mi azokról a beteg emberekről, akikkel a kórházban találkozunk? Semmit: nem tudjuk, kik, mik a háttereik, min mentek keresztül akár csak a találkozás napján is, és egyáltalán. Mindezeket figyelembe véve, hova vezethet, ha valaki kérdezgetni kezdi őket erről-arról? Kellőképpen nyitottak vagyunk-e velük szemben ilyen esetben? Vagy inkább a mi általunk gondolt irányba tereljük őt a célirányos kérdezgetéssel? Ami egyáltalán nem biztos, hogy az az irány (az a téma) amiről ő maga szeretne beszélni!

Beszéltünk arról is, hogy a legártalmatlanabbnak tűnő kérdés is sebeket szakíthat fel, pl: Vannak-e látogatói? Sokszor nagy lehet a kísértés, hogy sablonként kezeljünk hasonló helyzeteket: lehet, hogy vannak megnyilvánulások a betegek részéről, amik többször előfordulnak, de ha rutinból reagálnánk ezekre, nem vennénk figyelembe különbözőségeinket.

Hívatlanul megyünk ismeretlen emberekhez: nagy alázatra és nyitottságra van szükség ehhez. Akkor tudja érezni a szeretetet, ha róla szól a találkozás ? legyen az bármilyen rövid vagy akár csak az elutasításának az őszinte elfogadása ?, ha mi magunk háttérben maradunk. Ezt úgy tudjuk megtenni a találkozás során, ha kizárólag a betegre figyelünk. Ezzel üresítjük ki magunkat, teret adva neki, így megmarad a szabadsága, hogy arról beszélhessen, amiről szeretne. Ha szeretne! Ezzel tehát teret adunk neki, a következő lépés pedig, hogy melléálljunk: érezze, hogy megértjük, együtt érzünk, elfogadjuk.

Hogyan tudjuk ezt éreztetni? Ha érzi, hogy megértjük, elfogadjuk, ha megválaszoljuk élete nagy kérdéseit? Vagy megpróbáljuk szavakkal meggyőzni őt, hogy Isten szereti, nem adott semmi rosszat a számára, amikor úgy érzi, hogy megbüntette, megbetegítette, halálra ítélte őt, vagy valaki mást? Az ilyen megnyilvánulásoknál nem érezheti inkább azt a beteg, hogy kioktatjuk, nem fogadjuk el. Mit lehet akkor hát mondani? Mindenképpen muszáj valamit mondani? Azt gondolom, fontosabb, hogy őszinték legyünk, mint mindenáron valami okosat akarjunk mondani, pl: Ezt én sem tudom? Úgy érzi, Ő ítélte halálra magát?

A hiteles melléállás nem azt jelenti, hogy egyet kell értenem a beteg álláspontjával, hanem hogy meg tudom érteni, el tudom fogadni, hogy adott helyzetben ő ezt tudja érezni, így tudja látni a dolgokat. Jogos a részéről. Jó belegondolni, hogyha én rendelkeznék azokkal a hátterekkel, azzal az élettapasztalattal, nekem kellett volna azokon keresztül menni, mint neki, tudnám-e másként látni, mint ő? Mindannyian úton vagyunk a magunk ösvényén, amit a magunk tempójában tudunk megtenni.

Két nagyon szemléletes kép juthat ezzel kapcsolatosan eszünkbe, az egyik Korzenszky Richárd atya képe, aki ezt mondta erről az úton levéstől: Olyan, mint amikor egy hegy csúcsa felé minden oldalán hegymászók haladnak felfelé: ahogy közelednek a csúcshoz, úgy kerülnek egyre közelebb egymáshoz is. Több szempontból is szemléletes a kép, akár a segítők szempontjából is: ha én segíteni szeretnék bármelyik hegymászó társamnak, akkor oda kell mennem az ő ösvényére, és ott tudom támogatni, segíteni cipelni a terheit, ha át akarnám vonszolni az én ösvényemre, hosszabb utat kellene megtennie a csúcsig.

Mellékelt másik képünk egy amerikai?lengyel ferences atya magyarázata: Isten van középen, és mi emberek körülötte, feléje tartunk, ha én a velem szemközt állónak szeretnék segíteni, és rákényszerítem az én álláspontomat, éppen az ellenkezőjét érem el: távolítom az Istentől. Talán ezek az egyszerű szemléletes képek is elősegíthetik a másik ember elfogadását, megértését, és így könnyebb lesz meglátni benne a jót, a szépet, amit erősíteni lehet, hogy tovább haladhasson a maga ösvényén.