ZETApress

Az Alexandra Könyvesház Párizsi Nagyáruházában mutatták be a Kaláka (első) 40 éve című könyvet. Kaláka! Azt hiszem nem szükséges magyarázat, hogy mit takar e név, hiszen zenéjüket, verseiket több generáció ismeri és nem csak a gyerekek, de a felnőttek szívébe is, sőt emlékezetébe belopta magát a Bőrönd Ödön, a Pelikán vagy a Fakatona.

A könyvbemutatón Lackfi János költő (a könyv előszavát is ő írta) szólaltatta meg az együttes jelenlegi és régi tagjait, felidézve a negyven év sztorijait, érdekességeit. A beszélgetések között pedig szólt a muzsika, a Kaláka, Csik Zenekar, Ferenczi György és a Rackajam valamint Frenk közreműködésével. Közben Lantai József szorgalmasan fényképezett.

A tekintélyes terjedelmű könyvben Krizsó Szilvia interjúi olvashatók, 380 archív fekete-fehér és színes fotóval illusztrálva, kronológia régi és kevésbé régi plakátokkal, diszkográfia, valamint a negyvenedik év jelentősebb eseményei és a Meglepetés-koncertről készült 180 perces DVD.

Az alábbiakban idézném Lackfi János: Hangzó testet ölt az ige ? Tisztelgés a negyvenéves Kaláka együttes előtt című írását, ami tökéletes beavatás a Kaláka életérzésbe. Kányádi Sándor azt írja egy helyütt: a rím a szegény ember winchestere. Segít ugyanis megjegyezni mindazt, ami nehezen fejben tartható. Tinódi Lantos Sebestyén. aki egy személyben volt kora vándorló újságírója. tévériportere, történésze, politikai elemzője és haknizenésze, úgy memorizálta a kilométerhosszú ostromtörténetek krónikáját, hogy a legtöbb sor végére odabiggyesztette: ?vala?, így aztán nem vétette el, szép sorban kijött a taktus. Versbe szedtek ám hajdanában sok mindent, ami manapság nem tűnik a ?szakosodott? költészet illetékességi körébe tartozónak.

Az éjjeliőr gajdolt verssel jelezte az utcán jelenlétét: ?Tűzre-vízre vigyázzatok, le ne égjen a házatok?. Ennek hallatán a polgár elégedetten fordult a másik oldalára: tudhatta, hogy nem hiába fizeti a jóembert, őrködik az feszt. A kisbíró is versben dobolta ki az új rendeleteket és büntetési tételeket mondjuk így: ?Ki a tyúkot elemelte, annak karja le lesz nyesve?. Így aztán a csirketolvajnak volt módja megfontolni akár még az elkövetés pillanatában is, mi mit ér meg, és visszakozhatott, ha akart. Berímelték az orvosi és konyhai recepteket, az esküvői és születésnapi köszöntőket, a játékszabályokat és illemszabályokat.

A vershez többnyire dallam is tartozott: Walter von der Wogelweide, a középkor egyik legnagyobb költője például nem tudott írni. Miért is tudott volna, ő szórakoztatóipari zenész volt, remekül pönögetett, és ahogy illett, a szövegeit is maga szerezte. (Ahhoz képest egész tűrhetőre sikeredtek, nincs szöveggyűjtemény vagy antológia. amely ne hozná őket!) Később aztán lejegyezték mindet az írnokok, hiszen azokat a firkálgatásért fizették! Oktatásunk a második világháborúig tanügyi mondókákban őrizte ezt a tradíciót. Minden rendhagyó nyelvtani vagy matematikai szabályra, minden erkölcsi parancsra akadt megfelelő mini poéma, melyeket aztán kívülről fújtak az akkor iskoláskodott nemzedék tagjai, akár még nyolcvan-kilencven évesen is: ?Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát?. Gimnáziumi osztályok előtt irodalomról beszélve ezt már magyarázni kell: manapság nem egyértelmű, hogy a lénia vonalzót jelent. Remélem, csak maga az aranymondás ment ki a divatból, mert néha úgy tűnik, a jó tanácsot se tartja be senki.

Egyáltalán, korábbi századokban a néma olvasás sem volt divatban, ki kellett mondani a szavakat, mégpedig teológiai alapon: e világban az Ige öltsön testet, hangtestet, képződjön meg rezgésként a levegőben. Úgyhogy ha harminc-negyven középkori szerzetest feltennénk egy autóbuszra. és ki-ki a maga újságját vagy breviáriumát olvasná, igazán szép kis kakofónia támadna! Valami maradt azért ebből, hiszen az ember sokszor évtizedek távlatából is vissza tud idézni egyes idétlen reklámokat, pusztán a rímnek, ritmusnak köszönhetően: ?Ne sokat költsön, vegyen inkább kölcsön?.

És bármerre járunk, presszóban, benzinkúti nyilvános vécében, repülőtéri várócsarnokban vagy bevásárlóközpontban, végül is mindenütt popdalok, vagyis énekelt versek permeteznek ránk a hangszórókból, igaz, jobbára fűzfaköltemények, igaz, jobbára angolul. Sőt, a nyelv véletlenszerű mintázatainak összjátékából is születhet költészet: az éterben körülöttünk öntudatlan versformák lebegnek. Sikerült már gyűjtenem például jó pár kóbor hexametert a ?szabad természetben?: ?közvetítést hallottak a Berlini Filharmónia nagyterméből? vagy ?áfás számla-igényét kérjük, előre jelezze?, esetleg ?jegykezelés megtörténtét a piros fény jelzi?. Az élet ugyanis irodalom, ahogy Utassy Józsefnél olvassuk: a mező barázdai sormetszetek, a sánta házmesterné jambust lépked, trocheust totyognak a libák, szonetté ír bennünket Isten, és hexameterben mérhető a távolság.

Az irodalom viszont életünk meghosszabbítása, utaztat az időben századokon odábbra, elröpít sok száz kilométer távolságra, vagy éppen csak a szomszédba, hogy belelássunk az ott lakó író fejébe, ahol még sose jártunk. És akinek ez a tágasság-élmény kijutott, annak kutyakötelessége ezt minden lehető módon továbbadni magyarul, franciául, berberül, amíg csak bírja. A Kaláka együttes a nyelven túli nyelvet, a zenét hívja segítségül, és lám, a papírsivatagban bolyongó vers immár negyven éve újra hangzótestet ölt, hús-vér valósággá válik. Az énekelt vers hangzó doboza, hangszere a test, emberi csont és hús ?erősíti fel? a Gutenberg-galaxis hangtalan üzenetét. Minden verskoncerten megtörténik a ?pünkösdi csoda? ? Jézus apostolai mindennemű nyelvtudás nélkül szóltak a Jeruzsálembe sereglett hatalmas és soknemzetiségű tömeghez, és lám, mindenki a saját nyelvén értette szavukat.

Ezt műveli a Kaláka az amúgy fordításhoz kötött, kacifántos nyelvünk aranyrácsos börtönében sínylődő magyar lírával is: Japántól Hollandiáig, Észtországtól Argentínáig, Portugáliától Ukrajnáig, Tajvantól Bulgáriáig terjed a hangja. A négy legendás zenésszel jó sorsom hozott össze, vagy az ?objektív véletlen?, ahogy a szürrealisták mondanák. A 2001-es franciaországi Magyar Évad keretében éppen Párizsban voltam, egy felolvasás miatt, amikor az ott rendezendő Kaláka-koncertre kerestek valakit, aki felolvasná eredeti nyelven Desnos Pelikánját, Villon Apró képeit. Régi Kaláka-rajongóként örömmel vállaltam, és a jórészt francia közönség előtt pár vicces magyarázatot is fűztem a versekhez.

A siker láttán, a koncert után Gryllus Dani megkérdezte, nem magyarázgatnám-e ugyanígy máskor is francia földön rendezendő koncertjüket. Szívesen mondtam igent, és a következő állomás már a Féte de la Musique, a Zene Ünnepe volt, amely Párizs-szerte nagy felfordulással jár: minden sarkon egy rock-, jazz- vagy folkbanda, minden kocsmában és minden hangversenyteremben fergeteges koncertek zajlanak ilyenkor késő éjszakáig. A Kaláka a Sorbonne nagytermében lépett színpadra konferálásommal, mintegy hatszáz fős, nagyrészt francia közönség előtt. Pascal és Descartes három ember magas szobrai szigorúan néztek le rám, számon kérve mindazt, amit egyetemi diákjaimnak az évek során prédikáltam az akadémikus művészetfelfogás ellen.

A sodró Kaláka-zenének, a virtuozitásnak, a sokféle zenei irányt összefogó biztos ízlésnek hála, az ott, akkor diadalra vitt kultúra-felfogással aztán Strasbourgban, Brüsszelben, Clunyben is színpadra léphettünk, és zenében oldva sikerült kóstolót adni az átlag nyugati polgár számára amúgy vajmi érthetetlen és idegenszerű magyar mentalitásból… És persze időközben nagy megtiszteltetésként számos itthoni koncertjüknek is költő-vendége lehettem, Gryllus Danival és Radványi Balázzsal közös szerzemények is összekötnek, Gryllus Vilivel egy Cluny környéki derekas biciklitúra (rendesen lehagyott engem, elvben fiatalabbat!), amelynek során húspástétomot ebédelgettünk porcelántálból egy ódon falucska főterén, a kiülős teraszon.

Becze Gabi pedig Dorottya lányom nagy kedvence volt kicsi korában, s mikor kérdeztük, miért éppen a bőgős, azt felelte, hogy ?azéj, mej etetőszéke van, mint nekem? ? igaz, ami igaz, Gábor afféle bárszéken ülve penget a koncerteken. Mikor a francia közönség előtt egy ízben érzékeltetni próbáltam, mit jelent itthon a Kaláka, azt a példát hoztam, hogy aznap reggel, mielőtt repülőre szálltam volna, a villamosmegállónál még hallottam a tömegközlekedési szignált: ?tam-dam-dadam? vagyis ?Bőrönd Ödön?.

Nemzedékek ültek az ő háromlábú kisszékükön, mindenki tudja, hogy a nandura gitárral kell vadászni, vagy hogy halkan szól az ukulele. Szabó T. Anna nyilatkozta, hogy minden költő titokban rocksztárságról álmodik – T. S. Eliot, a huszadik század egyik legnagyobb alkotója például a Macskák nyávogott verseivel vergődött világhírnévre. Ezt a tágas hangzóteret adja meg a Kaláka stadionokban és művházakban, koncertpódiumokon és köztereken a magyar és a világlíra néma leventéinek, mi több, a még inkább elnémult, halott költőknek is: nekik köszönhetően kicsik és nagyok, idősek és gügyögő óvodások, lányok és fiúk gajdolják, dudorásszák, zümmögik, dünnyögik Jeszenyin, Villon, Kosztolányi, József Attila és mások sorait.

A bebiflázott iskolás memoritereket sokszor csak nagy üggyel-bajjal tudjuk előkaparászni emlékezetünkből, ám ami egyszer Kaláka-muzsikával bemászott a fülünkbe, beégett a ?merevlemezünkre?, azt ki nem irthatja onnan semmi, az velünk tart és útbaigazítást ad kórházi ágyon vagy nászi ágyon, otthonunkban vagy idegen kontinensek felett szállva repülőn, vásárlás közben vagy festői hegycsúcson állva. Elvehetetlen lelki zsákmány, kifogyhatatlan útravaló.?

A Cartaphilus Kiadó fő profilja a szépirodalom. de kínálatukban szerepel jó néhány társadalomtudományi alapmű (Platón. Nietzsche. Machiavelli stb.), és nem feledkeztünk meg a gyerekekről és szüleikről sem (mesekönyvek, illetve a gyermekneveléssel kapcsolatos szakkönyvek). Kiadják a beat-irodalom remekeit (Jack Kerouac, W.S. Burroughs, Richard Brautigan, Ken Kesey) és a háborúellenes irodalom klasszikusait (Remarque, Dalton Trumbo. William Wharton). Eddigi legnagyobb vállalkozásuk a Legendák élve vagy halva című ? már több mint húsz könyvből álló ? zenészéletrajz-sorozat, amely a jazz és a rock legnagyobb alakjainak életét és munkásságát mutatja be. Cartaphilus ? a hagyomány szerint ? egy durva szónak (vagy egy pofonnak) köszönhetően vált halhatatlanná; a Cartaphilus Kiadó a XX. századi zene többnyire rémesen fiatalon elhunyt, mégis halhatatlan hőseinek ? Jim Morrisonnak, Janis Joplinnak, Jimi Hendrixnek, Jaco Pastoriusnak, Charlie Parkernek, John Coltrane-nek és másoknak – emlékét kívánja örökéletűvé tenni könyveivel. Ahogy Cartaphilus írta: Amikor közeleg a vég, eltűnnek az emlékképek, csak szavak maradnak.

Szerencsére akadnak még élő legendák is. akik gyakran maguk mesélnek életükről a sorozat köteteinek lapjain (Lemmy Kilmister, Eric Clapton, Sting, Tom Waits, Keith Richards, Henry Rollins stb.). Reméljük, még jó ideig nem esnek ki Legendák sorozatuk élve kategóriájából. Nos, ennek a sorozatnak az első magyar vonatkozású kötete a Kaláka (első) 40 éve című könyv.