ZETApress

Orbán Erika az emberi sorsokkal segíti közönségét: ír könyveket, színdarabokat, és városának kulturális életének oszlopos tagja. Aktív alkotónő, aki több mindennel foglalkozik, hogy értéket tudjon nyújtani. – Meséljen kicsit magáról! Hogyan jött az ötlet, hogy írni kezdjen? – kérte Sárréti Anita PR menedzser.

O.E: Egy dunántúli kisvárosban, Tabon élek, és az Alkotónők Kulturális Egyesület vezetője vagyok. Egyesületünknek jelen pillanatban tizennyolc tagja van, és működtetjük az Alkotónők Klubot, az SK. Színkört, illetve az Alkotónők magazint. Az írás egészen kicsi korom óta része az életemnek. Idővel a bennem lévő történetek, melyekről sokáig én magam sem tudtam, egyszer csak feltörtek, és helyet követeltek maguknak az életemben.

– Milyen érzés egy történet, egy színdarab papírra vetése?

O.E: Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám: izgalmas. Nem mindig tudom, hogy mi is lesz a vége egy-egy történetnek, mert a karakterek néha önálló életre kelnek, és ők alakítják a sorsukat. Örömmel és izgalommal bújok egy-egy szereplő bőrébe, az ő szemével látni a világot, érezni, amit ő érez, szeretni, ahogyan ő szeret, nos, ez mindig megrázó – a szó jó értelmében megrázó – élmény; akár negatív, akár pozitív szereplőről van szó.

– Ön szerint mi az, amit adni tud az embereknek az írásai által?

O.E: Mindig érdekeltek az emberi sorsok, hogy valaki miért dönt úgy, ahogy éppen dönt, mit kezd egy helyzettel, amibe az élet vagy a sors belekényszeríti. Az eddig megjelent hat könyvem mind emberi sorsokról szól. Az olvasók elmerülhetnek más emberek életében, sorsában, gondjaiban, miközben egy kis időre a sajátjukról megfeledkezhetnek. És talán meg is találják a saját problémáikra a megoldást a könyvben, hiszen lehet, hogy az egyik karakter olyan megoldást tud nyújtani, ami az olvasóknak eszébe sem jutott addig.

– Mi motiválja a mindennapi életben?

O.E: Maguk az emberek. Szívesen beszélgetek velük, hallgatom meg a gondjaikat. Figyelem őket, ki hogyan reagál, nézem őket az utcán, és közben próbálom kitalálni, milyen ember, mitől boldog vagy szomorú? Hova siet éppen, vagy miért csak andalog, miért mondta, amit mondott, és miért úgy mondta, ahogy mondta. Néha elég egy mondat, és nekem máris beindul a fantáziám.

– Mi az, ami boldoggá teszi?

O.E: Emberként a családom és az életem, amit közösen a férjemmel, a gyerekeinkkel kialakítottunk magunknak. Íróként a siker. Igaz, hogy a nagy áttörés még várat magára, de a városban és a kistérségben már jól ismerik a könyveim és a színdarabjaim. Óriási sikere volt A zokni vagy A fületlen tetem című darabunknak és most a legutolsónak, Az eltűnt férjeknek is. Minden darabunk telt-házzal megy, volt rá példa, hogy egyiket egymás után két este is előadtuk. De egyesületünk szervez Alkotónők Hetét, ahol különböző alkotók – szobrász, festő, üvegműves, hímző, stb. – alkotásai kapnak helyet, illetve évente megrendezzük az Alkotónők Napját, ahol számos program, különböző előadók, workshopok és a helyi kézműves termékek várják az érdeklődőket.

– Azt mondja, a nagy áttörés még várat magára. Milyen lehetőségeik vannak a kiadóknál?

O.E: Nehéz erre válaszolni. Talán, ha az ember Budapesten él, és személyesen megy be egy-egy kiadóhoz, gyorsabban felismerik az új lehetőséget. Ha olyan könyvvel a kezében kopogtat valaki, ami vagy hiányzik a magyar piacról, vagy olyan remek, hogy a kiadók azonnal ráharapnak. Vidékről ez szinte megoldhatatlan. De nem adom fel.

– Mik a további céljai, tervei a jövőre nézve?

O.E: Legutolsó könyvem, A kisvárosi anziksz – mely egy kisváros és az abban élők mindennapjait mutatja be – az egyik nagy kiadónál van, még nem tudom, hogy mi lesz a sorsa. De nagyon remélem, hogy hamarosan a boltok polcain lesz. Már készül az új regényem is, ami az Eltörölve címet kapta, és egy olyan hatvanéves nőről szól, aki egyik napról a másikra szó nélkül kilép az addigi életéből.

– Hol lehet Önnel, a regényeivel, a színdarabjaival találkozni?

O.E: Az olvasók idekattintva mindent megtalálnak rólam, a könyveimről és a színdarabjaimról.