ZETApress

Háború? terrorizmus? bombázás? éhezés. Nekünk híranyag, millióknak viszont húsba vágó valóság, a mindennapok része. Hiába hullnak bombák az ellenséges repülőgépekről, hiába lövöldöznek vaktában az utcán járókelőkre, az élet nem áll meg.

Csakhogy a háborús hétköznapok nem férnek bele a híradásokba. Ezért utazik a helyszínre a riporter, hogy egyszerű, emberi helyzeteken keresztül mutassa be, hogyan lehet túlélni mindezt.

A Háborúk földjén persze a szerzőről, Al Ghaoui Hesnáról is szól, akinek a válságövezet veszélyein túl meg kell küzdenie az élet legbanálisabb szituációival is: egy lemerül akkumulátorral, vagy a lábán felejtett papuccsal, ami nem igazán passzol a golyóálló mellényhez. És aki civilben ugyanolyan átlagember, mint bárki más: a húgával bulizni jár, és karácsonyi partikat rendez a családjával. Kivéve, amikor nem. Amikor pillanatok alatt kell mindezt hátrahagynia és elutaznia oda, ahonnan mindenki más menekülni próbál? Erről beszélgetett a szerző a minap a Nyugati téri Alexandra Pódiumon Vujity Tvrtko, Pulitzer-emlékdíjas televíziós riporterrel.

Idézet a könyvből

Szívem a torkomban dobog. Egy sötét lépcsőház aljában ülünk, az ajtó zárva. Hat marcona ember áll fölöttünk, fegyverekkel. Méregetnek minket. Mi meg kussolunk a székeken. Mindhárman félünk, kár is tagadni.

Néhány percnyi hatásszünet után elkezdődik a vallatás. Nem erőszakosan, csak az arcuk ijesztő. Látszik, hogy dühösek ránk, amiért bepofátlankodtunk oda, ahová senki sem hívott minket. ? Mi a francot keresnek itt? ? lép közelebb az egyik. Barna ing és barna vászonnadrág van rajta.

Magyarországról jöttünk, a közszolgálati tévének dolgozunk ? válaszolom arabul. Erre elkerekedik a szeme: ? Honnan tud arabul? ? Édesapám szíriai ? felelem. Megint hatásszünet, de most én tartom. Csak fél percig, aztán támadásba lendülök. ? Egyszerű tévések vagyunk, semmi rosszat nem akarunk. Csak leforgatni a pusztítás nyomait. Maguknak nem az az érdeke, hogy a világ lássa, mi történik itt?

Nem szólnak semmit, de látom, hogy hatottam rájuk. Az eddig feszült fickók mintha kicsit kiengednének. De a dalnak még nincs vége. ? Kérem a telefonokat, a kamerát, és minden elektronikus eszközt, ami maguknál van! ? utasít.

Lefordítom Lacinak, és kihalásszuk a mobiljainkat. Egy másik fickó alaposan végignézi a híváslistákat ? kiknek telefonáltunk, kik hívtak minket. Elolvassa az utolsó néhány üzenetet is. Amikor végzett, kiszedi az aksit az összes telefonból, és odasúg valamit a barna nadrágos embernek. Csak reménykedni tudok abban, hogy semmi gyanúsat nem talált. Átnézik a zsebeinket, a táskánkat is. Végül a barna nadrágos hozzánk lép. ? Nagyszerű, úgy tűnik, igazat mondanak! Üdv Libanonban!