ZETApress

hírportál

Zsinagógák Szlovákiában

Rendhagyó megindító emlékezés írt Földeák Iván: Szlovák-zsidó emlékek címmel a Remény című zsidó társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat 2019/1. számában.

Nem illik olyan könyvről írni recenziót, amelyben érintett vagy; ez a kritika íratlan törvénye. Pusztay Sándor képes-szöveges albumának a Zsinagógák Szlovákiában címűnek esetében bevallom kétszeresen érintett vagyok. Egyszer mint szerkesztő, anyaggyűjtő, aki fokozatosan, és egyre nagyobb megdöbbenéssel ásta be magát a hazai történelem olyan rétegeibe, amelyekről korábban – szégyelli bevallani -, tudomása sem volt. Másodsorban pedig mint turista, mint kíváncsi ember, akit érdekelt, mélyen megérintett mindaz, amiről anyagot gyűjtött, amire annyi órát áldozott. És ez a második érintettség erősebb volt, legyőzte szakmai-etikai óckodásomat. Megszegem a szabályt!

2018 nyarán, amikor elkezdtem kis magánnyomozásomat a múlt fennmaradt relikviái után, még nem gondoltam, hogy írok a készülő könyvről. A hetedik x-et elérve sokat olvastam, láttam nyers dokumentumfilmeket és meggyőző, díjazott művészfilmeket a második világégés borzalmairól, tömeges deportálásokról, megsemmisítő táborokról, ahol a névtelen százezrek között a magyar irodalom, kultúra nagyjai is odavesztek. Egy idő után belefásulsz a szörnyűségekbe, a fájdalom tompul, és vele a köteles részvét is. Nem kellene, hogy így legyen, de az ember már csak ilyen. Jó ha van, ami ébren tartja fájdalmunkat és részvétünket. És ha vannak szikár tények, melyek minden szónokias fordulatnál, szóvirágos emlékezésnél jobban hatnak.

Júliusi zápor kényszerít be Eperjesen a főtéren egy kávézóba. Még futtában megakad tekintetem a szomszédos könyvesbolt kirakatán, Márai, Eszterházy szlovákul kínálja magát! Az eső lassan eláll, a Szent Miklós templom felett kékbe vált a júliusi ég és végre sétálhatok az évszázados házak között, a Rákóczi ház, a Fekete Sas fogadó mellett, bekukkanthatok az 500 éves városkapu mögé, és mire felszárad a járda, elérünk a tér másik végébe. Oda, ahol a városfal véget ér és kis zsilip szabályozza a városszéli patak futását, ahol girbe-gurba utcácskák hívogatnak földszintes házacskáikkal. És balról a néma negyed, néhány gondosan rendbe tartott, restaurált ház. Emléktábla és csend. A volt zsidó hitközség gyülekezőhelye. Épületei megmaradtak, és szolgálnak múzeumként, fitnesz-szalonként, a kóser mészárszék raktáraként. Hasznosulnak. Mint később megtudtam, mint a hetven-egynéhány megmaradt szlovákiai zsinagógából számos. Nesztelen nyári délután. Vakolat nem mállik az uniós támogatásból és a külföldi adományokból szépen felújított épületek faláról, a táblákon érzelem mentes, korrekt szöveg, a füvet nyírják, a virágokat öntözik. Látszólag minden rendben. És ha tovább sétálsz a megmaradt várfal mentén, még beülhetsz egy teraszra, hogy lehűtsd magad egy Zlaty Bazsannal.

És még sem nyugodt a lelked! Valaha négyezer ember számára ez volt a lélek megnyugvásának, a megtisztulásának, az összetartozásának a helye. Ma már csak heten vannak, akik vállalják hitüket. Hogyan történt, történhetett ez? Tiso fasiszta állama lelkesen elvégezte a nácik által rá bízott feladatokat. De kik is voltak ők, kik voltak nekünk? Hiszen a zsidók magyarul beszéltek, tehetségükkel, anyagi eszközeikkel a magyar kultúrát támogatták, ahogy tette ezt Nagyvárad, Temesvár és még számos soknemzetiségű város jó-, vagy kevésbé jómódú zsidó lakosa. Vajon emlékezünk rájuk?

A döbbenet mind erősebben keríti hatalmába a szívemet, amikor másnap végigsétálok talán az egyik legszebb történelmi magyar város, Kassa főterén. A Rákóczi emlékháztól a zsinagóga nagyszerű épülete felé lépdelek, és a keserűség egyre nő bennem. Tizenkétezer emberrel lett kevesebb Kassa lakossága a visszacsatolás után. S ezért már nem a nemzetiségi ellenszenv, a külső fasiszta önkény torz ideológiája a felelős! Ezért mi felelünk, Magyarország. Egy ország, mely visszakapva területének egy szeletét, szabadságot ígért az ott élőknek, magyaroknak, zsidó vallásúaknak is. De a biztonság, a felszabadulás helyett a halált hozták el egykori honfitársaiknak. S nemcsak itt, Érsekújváron, hanem a Felvidék számos más városában. Hideg borzongás szalad végig rajtam. Már nem tudom olyan lelkesen és ihletetten nézni a kassai dóm nagyszerű épületét. Pedig tudom, hogy a tér köveit koptatta egykor Márai, aki keményen leszámolt azzal a világgal, amely ezt elkövette, volt hozzá emberi tartása, írói ereje.

A könyvet forgatva elragadnak az emlékek. A ’70-es években minden valamirevaló értelmiség kötelességének érezte, hogy kiálljon határon-túli honfitársai mellett -, ki szóban, ki tettekkel. Sokan intézményesen folyóiratok, könyvek küldésével, receptekkel, gyógyszerrel, kórházi ellátással. Ma már kevesen hinnék, de több tucat határon-túli írónak fizetett elő hazai folyóiratokat a Magyar Írószövetség, ahol majd negyedszázadig dolgoztam külügyérként. Meghívásokkal erősítettük kötődésüket az óhazához. Ebben konszenzus volt, miként abban is, hogy számon tartottuk híveinket, akik segítettek az ott élő magyar íróknak. Ez nem biztos, hogy otthon mindig a javukra szolgált, de vállalták. Dívott a táncház mozgalom, rituális szertartás lett a kiutazás Erdélybe.

Néha talán túl hangos volt a kiállás. Nem véletlenül figyelmeztetett a kisebbségi sorsot két országban is átélt-átélő Balogh Edgár egy zártkörű írószövetségi megbeszélésen, érzékletesen csitítva a szenvedélyeket: Ne lőjetek a repülőre, amelyen a túszok ülnek! Edgár bácsi – mi csak így hívtuk – a vége felé, a legnehezebb időkben hetente kétszer hajnali 5-kor kiállt a bolt elé a sorba, hogy megkapja babkávéját a jegyre – ez nélkülözhetetlen volt munkájához – s békésen álldogálva eszmecserét folytatott román értelmiségi sorstársaival. Egy sors sújtotta őket.

A lendület, a nosztalgia a határainkon kívül rekedtek iránt megmaradt ma is, nemritkán másféle számításokkal párosulva, de ezt most hagyjuk. Csak éppen arról a 160 ezer erdélyi magyar emberről nem emlékeznek meg, akiket az oda visszatérő és kíméletlenül rendet csináló magyar királyi hatalom elgázosított, halálba küldött. Odavalósi magyar írók súgták a fülünkbe, nem akarván elrontani a honfiúi lelkesedést, hogy bizony a bécsi döntésekkel, a visszacsatolással nem a politikai és kulturális elit krémje került vissza a hatalomba, hanem a nem igazán rokonszenves, revánsvágytól fűtött régi rend hívei. Akiktől szívesen megszabadultak volna. Nehéz napok köszöntöttek a haladó irodalomra, amely pedig úgy tűnt föl József Attilával és másokkal egy időre, otthonra lelt a kolozsvári Korunkban vagy a korántsem tökéletes, de mégis demokráciát felkínáló benesi demokráciában.

Olvasni tudni kell a sorok között. Pusztay Sándor bevezetője és értő elemzései az épületekről, és a bennük folyt pezsgő életről eligazítanak bennünket. Arra ösztönöznek, hogy ne feledkezzünk meg történelmünknek, múltunknak elfeledett maradványairól. Ne vesszenek el. Talán még nem késő. A csendes kövek, a néma temetők, a kulturális intézménnyé, bolttá, néha műteremmé alakított imaházak megérdemlik, hogy oda látogatva betérjünk, vagy ha ez nem lehetséges, csak egy pillantást vessünk a múlt kőbe faragott, malterba öntött emlékeire. Ehhez nyújt segítséget, támogatást a színes fotókkal gazdagon illusztrált könyv. Amolyan útikalauz. Nem igazán felvidító, ám meggondolkodtató.

Különösen fájdalmas töprengésre késztet, ha a magyar művelődés egyik fellegvárában járva gyönyörködsz a nagyszombati egyetem épületeiben. Igen, ide menekült a török megszállás elől a hazai tudomány. Annál szomorúbb, hogy a városban, amelyik egykor a zsidó tudományosság központja is volt, már nincs zsidó lakosság, nincs hitélet. A zsinagóga szépen rendbe hozott épülete múzeumnak ad otthont. Ahogy Nyitrán is hiába keresed az egykor háromezer fős lakónegyedet, a szépen helyreállított templom ma elsősorban múzeum.

Jó, hogy ez a könyv megjelent. Arra figyelmeztet, hogy itt Közép-Európában, ezen a meglehetősen huzatos vidéken, ahogy Illyés Gyula gyakran mondogatta a hozzá látogató külföldi íróknak, jellemezve a térség nem csak meteorológiai viszonyait, kötelességünk számon tartani múltunk minden értékét. Bizony, sokakat meglepett Illyésnek a paprikás hangulatú lakitelki fiatal író-találkozón tett kijelentése: Nem azért kell ismernünk, fordítanunk a szomszédos országok irodalmát, mert azzal javítunk az ott élő magyarok sorsán, az ottani magyar nyelvű irodalom helyzetén. Ez nem a viszonosság kérdése. Elemi kötelességünk ismerni azt, mi történik a szomszédunkban s mi leszünk szegényebbek, ha ezt nem tesszük meg!

Áll ez Pusztay Sándor könyvére is. Szegényebb lesz könyvtárunk, az útikönyvek polca, ha nem tesszük fel rá a szép kiállítású képes-szöveges albumot. S még derekabb dolog, ha nyomdokában útra kelünk, és számos szép órát, napot töltve szomszédolással, kutatva történelmünk elfeledett lapjait!

Földeák Iván

Pályáját külügyérként kezdte az Írószövetség Nemzetközi Osztályán. 23 esztendőt töltött az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyezte magát az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztette, hogy pályát váltson. Felvették a Magyar Országgyűlés Sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepítette Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkár volt. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedezték mint fordítót, írót. Másfél méter az általa fordított és írott művek hossza könyvtárszobája polcán. Írásai száma ezernél is több. Örül, hogy él, hogy még tud dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért! Amíg lehet, őket szeretné szolgálni!

Szóljon hozzá!