ZETApress

Ezen a hétvégén is sokan tüntettek a kórházbezárások ellen. A Budai Gyermekkórház előtt gyűlt össze egy több száz fős tiltakozó csoport. Nem akarják elfogadni, hogy a 105 ágyas intézmény és a 18 szakrendelő megszűnjön, s feladatait a Heim Pál Kórház és a János Kórház vegye át. Az előbbi Pesten van, még a Budán lévő utóbbi mindössze harminc ággyal lenne gazdagabb.

Budán nem csak ennek az egy kórháznak a fennmaradása kétséges, de a Szabadság hegyi intézményre is bezárás vár. Ugyancsak három hónapja van már csak hátra az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetnek. Egyelőre nem tudni, hogy a 850 ágyon kezelt beteggel mi lesz, ki vállalja fel a további gondozásukat.

A lipótmezei patinás intézményben nem sokkal a rendszerváltozás után magam is megfordultam. Szerencsére nem engem kezeltek, Veér András akkori főigazgatót interjúvoltam meg 1991-ben. Arra kerestem választ, hogy vajon hányan vannak kishazánkban, akik ép idegrendszerüket veszítették el az elmúlt negyven évben?

Az ötletet egy idős beteg asszony adta, akivel akkoriban találkoztam. 1956-ban a Kerepesi úti laktanyában polgári alkalmazott volt. A népfelkelés kirobbanásakor támadás érte az objektumot, s a fiatal szakácsnő idegei felmondták a szolgálatot. Másfél évig kezelték idegösszeroppanással, majd leszázalékolták. Azóta is gyógyszerekre szorult. Az kérdezte, hogy őt ki kárpótolja majd ezért?

Kárpótlás az elveszett egészségért?

A betegek számáról pontos adatot nem adhatok, mondta a pszichiáter, mert erről sosem vezettünk statisztikát. Betegeink egy része korábban is, meg a rendszerváltoztatás után is bizalmasan elmondta kezelőorvosának, hogy az 1956-os események kapcsán milyen atrocitások érték. Voltak, akiket azért bántalmaztak, mert ávós volt korábban. Nem mindenki bírta idegileg, ha nyakára tették a kötelet. Akkor is megviselte, ha nem szorították meg rajta.

Találkoztam olyan beteggel is, folytatta Veér doktor, akit a Kádár-rendszerben hurcoltak meg ?56-os dolgaiért. Ezek az események az elszenvedőikben mély nyomokat hagytak, sokan váltak közülük az elmeosztályok lakóivá, vagy a területi ideggondozók kezeltjeivé. A betegek zöme már elhunyt, s a rendszerváltoztatás után sem gyarapodott a kommunisták gaztetteire hivatkozó betegek száma.

A Parlament azóta már megszavazta a Kárpótlási törvényt, de az idegileg tönkretettekről nem rendelkezett. Bizonyítani egyébként is elég nehéz lenne, hogy a betegség kialakulásában szerepet játszott-e a népfelkelés, az azt megelőző erőszakos államosítás és téeszesítés, illetve a későbbi megtorlás. Ha a törvény elkészült volna, s a bizonyításokhoz szakértői vizsgálatra lett volna szükség, Veér doktor bizonyára szívesen vállalt volna ilyen feladatot. Sajnos már nem tehetné, mert pár éve ő is elhunyt.