Bírjuk még az állást!
A Nemzetközi Alzheimer Társaság 31. Világkonferenciája nyílt meg tegnap este a Budapesti Kongresszusi Központban. A megnyitón egy nemrég elhunyt professzor előadásából láttunk-hallottunk egy rövid videó-részletet egy feledékeny édesapáról.
Az idős úr a professzor betege volt, s egy kérdőívet kellett a vizsgálat részeként kitöltenie. A kérdések között a mobilszáma is szerepelt, de ezt eltévesztette a lapon. A fia észrevette, rögtön kijavította, majd átvette a papírt, hogy édesapja helyett befejezze. Segíteni akart ezzel, mégis megbántotta vele ? igaz akaratlanul ? az édesapát. Az idő úr ugyanis rögtön arra gondolt, hogy őt már ?leírták? ő már egy kérdőív kitöltésére sem képes. A jóindulat így sajnos visszájára fordult.
S hogy mit üzent nekünk a videóval holta után is az Alzheimer-kóros professzor? ? Azt, hogy ne akarjunk mindig, mindenkin segíteni! Hatvan éves kor felett ? pláne, ha ősz a hajunk és szakállunk! ? naponta átéljük a buszon-metrón-villamoson, hogyha felszálláskor megállunk az ajtóban, máris felugrik és integet valaki a kocsi belsejéből, s át akarja adni a helyét. Aztán ha nem fogadjuk el ? én például sose szoktam ?, még ő sértődik meg, pedig nekünk kellene! Miért tételezi fel rólunk, hogy nem bírunk végigállni néhány megállót, hiszen a járműig is gyalog mentünk, odáig sem gyaloghintón vittek, akkor meg miért kéne rögtön leülnünk? Ennyire mégsem vagyunk tehetetlenek! A udvariaskodók másik fajtája még felháborítóbb: hangosan tesznek megjegyzéseket a fiatalabbakra azért, mert nem ugranak fel és nem ők adják át a helyüket. Ezek az észosztók más kezével verik a csalánt, bár a népnyelv a kéz helyett nemi szervet említ. Mások helyett könnyű udvariaskodni, ezért a hangoskodókat semmire sem értékelem!
Ez aminek egy szavával se értek egyet!
A tömegközlekedési aktivistákról két történet jutott eszembe. Az első egy verőfényes tavaszi napon történt. Fülemben fülhallgatóval, zenét hallgatva ültem a villamoson. A nap zavarta a szememet, ezért elkezdtem a táskámban a napszemüvegemet keresni. Egyszer csak valaki megveregette a vállam. Körülnéztem, és észrevettem, hogy a mellettem álló testes hölgy valamit mond nekem, de nem hallottam, mit. Kivettem hát a fülhallgatót, és meglepődve tapasztaltam, hogy különböző válogatott szavakkal szidalmaz. Beletellett jó pár másodpercbe, mire leesett, hogy azt kifogásolja, miért nem adtam át az ülőhelyet valakinek. Újból körülnéztem, azt keresve, kinek kellett volna átadnom a helyet.
Tőlem jó messze, kb. 1,5 ajtóval arrébb láttam egy idősebb hölgyet állni. Sajnálatos módon nem vettem észre, amikor felszállt, hiába próbálta a testes hölgy rendkívül kulturálatlan módon, váll-veregetve felhívni erre a figyelmemet. Ekkor már emelt hangon szidalmazott, hogy hánynia kell tőlem és hasonlók. Mivel eléggé kellemetlenül éreztem magam, az egész villamos előtt megalázva, ezért felálltam és átadtam a helyem. De talán valamivel finomabb módszerekkel is el lehetne érni hasonló eredményt!
Egy másik alkalommal felszállt egy idős nő a villamosra, akinek egyből át is adta a helyet két fiatal lány. De a néni nem akart leülni, folyamatosan azt ismételgetve, hogy miért a lányok adják át a helyüket, amikor vannak ott fiúk is. Mivel én voltam ott az egyetlen ?fiú?, így magamra vettem, hogy a hölgy tőlem várja az ülőhelyem átadását. De egyrészt a két kamasz lány a gyerekem lehetne, másrészt inkább örülni kellene, hogy vannak udvarias fiatal lányok, akik felállnak és átadják a helyüket, nem azt reklamálni, miért nem a fiúk teszik meg ezt!
Önnek egyáltalán nincs igaza. Hogy ön miképp éli az életét, az az ön dolga, de a legtöbb ember – főleg, akik fizikai munkát végeztek egész életükben – már odavannak 60 évesen is. Itt fáj, ott fáj, stb. Hogy megtudhassam, hogy épp olyannal állok-e szemben, mint maga, aki köszöni szépen, jól van, vagy egy olyan idős emberrel, aki nem keménykedik már és szívesen leül, ahhoz fel kell ajánlanom a helyemet. Szégyen az is, ahogy sok terhes nőnek nagy pocakkal állva kell utaznia, és sok idős embernek szintén, mert a sok önző lénye a Földnek épp a mobilját nyomkodja. Sokan épp azért, hogy ne kelljen észrevenniük, hogy elkelne a segítségük.