ZETApress

Pénteken az ápolókat ünnepelték, múlt vasárnap meg a hatvan éves Országos Mentőszolgálatot. Az alábbi történetet egy mentőápolótól hallottam. Kiderül belőle, hogy a felesleges vita helyett sokszor az empátiakészség és a gyors helyzetfelismerés eredményesebb.

Rádión irányították az egységet egy 65 éves nőbeteghez. Teljes felszereléssel, hordággyal rohantak fel a második emeletre. A hatvan év körüli férfi riadtan állt az ajtóban. Már órák óta mozdulatlan a feleségem, mondta, de talán még meg lehet őt menteni.

Mi is siettünk volna a beteghez, folytatódik a történet, de nem találtunk senki mást a lakásban. A férfi mégis erősködött, s a hálószobai franciaágyra mutatott. A takaró alatt egy párna púposodott. Ekkor értettük meg, hogy emberünk azt véli asszonyának. Úgy döntöttünk, vita helyett belemegyünk a játékba.

Szépen megvizsgáltuk a kispárnát, majd a hordágyra helyeztük. ? Mielőbb kórházba kell vinnünk! ? mondtuk a ?férjnek?. ? Ugye ön is elakarja kíséri? ? kérdeztük. A férfi igent mondott, boldogan jött velünk. Az illetékes pszichiátrián aztán sikeresen átadtuk ?feleségével?, a kispárnával együtt. Ez a férfi szerencsénkre önként jött velünk az elmeosztályra, így nem kellett a beszállításához rendőri segítséget igényelnünk ? fejeződik be a mentő ötlet.

A kanalas sem ellenkezett

Az elmebetegekkel ötéves mentőmunkám során én is igyekeztem megtalálni a hangot. Sosem vitatkoztam velük, bármit mondtak, rájuk hagytam. Előfordult, hogy ezen épp a rokonaik csodálkoztak, s ők voltak azok, akik majdnem a problémát okozták.

Egy kis nógrádi faluból kellett bevinnünk valakit a balassagyarmati zárt osztályra. A férfi örült jöttünknek, már nagyon várt minket. Különleges képességekkel rendelkezem ? mondta ? hatalmas energiák munkálkodnak bennem. Bármihez nyúlok, kanálhoz, pohárhoz, mind megsemmisül a kezemben. A doktor úr elmondta, hogy olyan helyre megyünk most, ahol le fognak földelni, hogy ne legyek ártalmas a környezetemre.

Ez nagyon érdekes dolog ? mentem bele a játékba, s kértem, hogy meséljen róla valamit. Akkor még nem hallottunk Uri Gellerről, így ő sem vehette tőle az ötletet. El is kezdett egy történetet, de a népes rokonság folyton a szavába vágott, folyton megcáfolta mondandóját. Nem igaz, amit mond ? szajkózták folyamatosan ? ne higgye el neki!

Idegesített a viselkedésük, s inkább a betegre koncentráltam, Érdeklődve hallgattam, elismerően bólogattam. A rokonok egyre furcsábban néztek rám. Te, ez hisz neki, ez még nála is hülyébb! ? súgtak össze a hátam mögött, pedig én csak elviselhetővé, emberivé kívántam tenni az utazást. Szerencsére senki sem kísérte el a kórházba, s azt hiszem a hozzátartozók társasága most egyikünknek sem hiányzott.

A kórházban is az otthon hallott szöveggel adtuk át a férfit: azért hoztuk ide, hogy leföldeljék, mondtuk az orvosnak. Le is kéne, minél mélyebbre! ? röhögtek az ápolók, mert nekik is megvolt ám a humorérzékük.