ZETApress

Kevés a pénz az egészségügyben, a várólistán több-hónapos, vagy éves várakozási idő van. Nem csak a betegek, az egészségügyi dolgozók sincsenek biztonságban. Főnökeink szemléletén is változtatni kellene! ? panaszolja egy olvasónk, aki már több évtizede figyeli belülről a történéseket.

A ?70-es évek közepén szakképzetlenül kerültem a János Kórházba ? kezdődik a levél. Az urológiai műtőben, három hónapos szerződéssel, műtőssegédként kezdtem dolgozni. Három hét után megemlítettem a főorvosnak, hogy fitymaszűkületem van, melyet szeretnék ott megoperáltatni. Majd visszatérünk rá hamarosan ? ígérte meg a doktor.

Még egy hét sem telt el, s délelőtt 10-kor műtős kollégám szólt, hogy másnapra (!!!) kiírtak műtétre. Rögtön hagyjam abba a munkát, feküdjek be az osztályra, s végezzem el a műtéthez szükséges laborvizsgálatokat. Így is tettem, a leletek délutánra el is készültek, s másnap már kés alá is feküdtem. Egy hét után aztán kiengedtek az osztályról, s otthon kellett tovább lábadoznom.

Nem pihentem tétlenül otthon, s másnap már a kórház Fül?Orr?Gége Ambulanciáján voltam. Elmondtam, hogy orrsövényferdülésem van, szeretném ezt is megműttetni. Kórházi dolgozóként soronkívüliséget élvezetem, a következő hét elejére előjegyeztek műtétre, s műtétet megelőző napon felvettek a Gégészetre. Kórházi ellátásom ott is egy hétig, otthoni lábadozásom újabb egy hétig tartott, így a két műtét miatt is csak 28 napot töltöttem betegállományban. Még egy hónapra sem estem ki tehát a munkából!

Mivel nem akartam örökké műtőt mosni, tanulni kezdtem, ápoló lettem. Több kórházban is dolgoztam az elmúlt 35 év alatt. Belülről láttam az egészségügy leépülését. Régen a gyógyszerszekrényből láttuk el magunkat, újabban viszont sok kórházban nincs miből: a betegeknek kell behozni otthonról a rendszeresen szedett gyógyszerüket. Egyre kevesebben merünk táppénzre menni, betegen is dolgozunk, mert félünk, hogy a leépítések minket is érintenek. Hiába van mindenütt nővérhiány, senki sincs bebetonozva közülünk munkahelyén!

Tavaly novemberben egy Hungária körúti szociális otthonba kerültem ápolónak. Épp akkor volt a madárinfluenza járvány, s az oltás minden egészségügyi dolgozónak alanyi jogon, ingyenesen járt. A Hermina úti központunkban épp a felvételem napján oltották az állományt, s reméltem, hogy én is megkapom a szérumot. Sajnos nem így történt. ? Te még próbaidős vagy, neked ez csak a próbaidőd letelte után jár! ? mondta a telepvezető főápoló. ? De hiszen a három hónap alatt így megbetegedhetek! ? vitatkoztam, de hajthatatlan maradt. ? Oltasd be magad otthon a háziorvosoddal, ha szerencséd van, ingyen megkapod! ? zárta le a vitát ellentmondást nem tűrő hangon. Mit volt mit tennem, csendben maradtam.

Sok lakónak nem kellett az oltóanyag, így pár hét múlva a hozzátartozóiknak is kínálták. ? Kaphatnék most már én is? ? kérdeztem, de elmondták, hogy a betegeknek szánt tételekből mi nem kaphatunk. Inkább visszaküldték a maradékot, de nekem nem adtak oltóanyagot. Szerencsém volt, nem kaptam meg a betegséget, de ez nem a főnökeim hozzáállásán múlott!

Míg tíz-húsz évvel ezelőtt a megmaradt ételt a dolgozók mindenhol megehették, itt nem csak az oltóanyagot, de ezt is sajnálták a nővérektől. Mindent ki kellett önteni a moslékba, mert akit rajtakaptak, hogy valamit bekapott, azt fegyelmivel sújtották. S mivel a főnökök sem tudták mindenütt felügyelni a reggeli-, ebéd- és vacsoraosztást, akadt mindig szemük és fülük a beosztottak között. Ebből lett elegem, inkább eljöttem ? fejeződött be olvasónk levele.