ZETApress

Pénteken elhunyt a reform első áldozata. Egy 67 éves mindszenti beteget a 15 kilométerre lévő szentesi kórház helyett a hasonló távolságra lévő hódmezővásárhelyibe szállították a mentősök, mert a szentesi út le volt zárva. Szakellátás után az átvevő kórház nem tarthatta benn a beteget, hanem az új beutalási rend szerint illetékes szentesibe kellett tovább küldenie. Az újabb 25 kilométert az idős férfi már nem bírta ki, hanem az orvos nélküli kocsiban félúton elhunyt. Hódmezővásárhely Fideszes polgármestere feljelentést tett az ügyészségen, s követeli, hogy a beutalási rendet vizsgálják felül!

Az sem jár mindig jól, aki a megszokott kórház megszokott orvosához fordul. Erről számolt be a minap egy kedves olvasónk. Egy éve tört el a lábam. Fémeket raktak bele, de így sem lett tökéletes ? kezdődik levele. ? Alig tudtam leguggolni, hosszú távon nem tudtam vezetni, hamar bedagadt. Az egyéves kontrolon abban egyeztünk meg a dokival, hogy kiszedi a fémeket. Utána meglátjuk, hogy milyen kezelések kellenek, arra az esetre, ha nem múlnának el a fájások. Orvosom baleseti sebész, s most tanul ortopédiát. Lehet, hogy már el is végezte, mert most már hetente kétszer nem a baleseti sebészeten van, hanem az ortopédián.

Az egyik hétfőn kellett bemennem a vidéki kórházba. Tudtam, hogy ő akkor nem lesz bent, mert hétfőnként a baleseti szakrendelőben van, de előjegyzett a keddi műtétre. Hétfőn be is mentem a kórházba, ahol a főorvos volt az ügyeletes. Megvizsgált, elvette a papírokat. Altatást kértem, de azt hogy miért, most nem mesélem el. Elmondta, hogy nem vele kell egyezkednem, hanem műtét előtt felkereső aneszteziológussal. Neki mondjam el majd a gondomat. Sajnos nem keresett meg senki sem.

Másnap reggel a viziten már ott volt az én dokim is. Érdekes volt a szitu. A főorvos jött elöl, utána az összes sebész, a főnővér, és még sokan mások. A szobában hatan voltunk. A főorvos mindenkihez odament, megkérdezte, hogy van? Néztem a dokikat, hogyan viszonyulnak a saját betegeikhez. Próbáltam kitalálni, hogy melyik doki, kit műtött. Nem jöttem rá. Egyik doki sem adta semmi jelét, hogy ki az ő betege. Érdekes. Egyedül az én dokim jött oda mellém, köszönt, és biztatóan megfogta a vállamat, majd továbbment a sereggel.

10 óra körül vittek el a műtőbe. Jóval korábban, mint kellett volna. Betoltak egy szobába, ahol egy-másfél órát ott voltam. Dokim többször bejött, és beszélgettünk. Végre ott került elő az aneszteziológus, aki hozzám volt beosztva. Legalább öt percet vitatkoztam vele, mire megértette, hogy nem egyezem bele a gerincvelői érzéstelenítésbe. A végén mondta, hogy akkor altatni fog, és kivonult. Én kis naivan arra gondoltam, hogy elmondja az altatás menetét is, de nem ez történt.

Vita az előkészítőben

Utána bejött egy undok nőszemély. Idegesen elkezdett telefonálgatni, hogy nincs ébresztő injekciója. Amikor mondta, hogy félóra múlva kezdődik a műtét, már tudtam, hogy az én adagom nincs meg. Vajon ezt miért kellett épp előttem mondania? Utána már ki sem ment a szobából, de mivel nem szólt hozzám, én sem szóltam semmit.

Egyszer csak jött egy cingár fiú és mondta, hogy mehetünk. Az undok nőszemély felszólított, hogy vegyem le a hálóingemet. Normális hangnemben megkérdeztem, hogy miért, hiszen eddig egyszer sem kellett levennem, csak derékig feltűrni. Erre felcsattant, hogy jó, akkor nem megyünk a műtőbe.

S miért nem, kérdeztem, mire azt mondta, hogy azért mert én akadékoskodok. Egyébként is végig EKG lesz rajtam, és ezért kell levetni a hálóingemet. Megértettem, de a stílusa nem tetszett továbbra sem. Betoltak a műtőbe, de nem mondták el, hogy mi lesz velem. Meg voltam a győződve, hogy tesznek valamit az infúziómba, és majd attól beszunyálok. Ebben is tévedtem. Először is az undok nőszemély a jobb karomra szíjat erősített, és átkötötte a baloldalra, az ágyhoz. Próbáltam humoros lenni. Kérdeztem, hogy ezt miért teszi, csak nem azt hiszi, hogy verekedni fogok? Erre dühösen rám ripakodott, ezért meg sem mertem szólalni többet.

Halálfélelem a műtőasztalon

Jött az altató orvos, az arcomra tett egy maszkot. Kis idő múlva hallottam, hogy a nő azt kérdezi a dokitól, hogy hány milligrammot adjon be nekem. Egyszer csak nem tudtam lélegezni. Teljesen magamnál voltam, de nem tudtam lélegezni. Gondoltam, jelzek valahogy az asszisztensnek, de nem tudtam semmimet megmozdítani. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, de én meg voltam győződve arról, hogy ott maradok a műtőasztalon, mert megfulladok. Még annyira emlékszem, hogy a doki kinyitotta a számat, és volt valami csörgés. Később a liftben szólongatott a betegtologató. A szememet sem tudtam kinyitni, csak a kezemmel jeleztem, hogy hallom.

Ha a műtétre gondolok, nem hiszem el, hogy itt tart az orvostudomány. Szerintem a lökött nő későn adta be az injekciót. Egyszerűen nem hiszem el, hogy valakire előbb halálfélelmet hoznak, és csak utána altatják el. A műtét után a doki kétszer is bejött a kórterembe, megkérdezni, hogy vagyok. Mondta, hogy ő másnap az ortopédián lesz, de be fog nézni hozzám.

Reggel az első útja hozzám vezetett, s megígérte, hogy délután ismét benéz. A szobatársak hüledeztek, hogy milyen rendes ember. A többiekhez képest tényleg rendes, de valahol ennyit elvár az ember, nemde? A dokival megegyeztünk, hogy meddig pihentetem a lábam, nem nagyon erőltetem, majd bemegyek hozzá a szakrendelőbe. Kiszedi a varratokat, és megnézzük, hogy hogy mozog a lábam, kell-e kezelés, és egyebek.

Varratszedésig tényleg sokat pihentem, sok választásom nem is volt, hiszen eléggé fájt a lábam. A bokacsontom és a lábszáram nagyon fájt, gondolom a műtéttől. Amikor elmentem a szakrendelőbe, kiderült, hogy az orvos már nem rendel a baleseti szakrendelőben. Helyette az ortopédián van. Mivel másnap kellett mennem a házi dokihoz, bementem az ottani dokihoz. Két helyiség van a szakrendelőben, és egy doki a kettőben, aki ide-oda szaladozik. Engem a gipszelős fiú hívott be. Elvette a papírjaimat, levette a kötést a lábamról.

Gyógyítás kézrátétellel

Áthívta a dokit, a doki megnézte a lábamat, kiszedte a varratokat, megkérdezte, hogy írjon-e fel bokarögzítőt. Mondtam neki, hogy nem kell, mert stabil a lábam, de a csontok, amikbe a csavarok voltak nagyon fájnak. Rátette a kezét a lábamra, de nem szólt, majd átment a másik szobába. A gipszelős fiú bekötötte a lábamat, átment a dokihoz, aki addig elkészítette a papíromat, majd a gipszelős fiú áthozta nekem a papíromat, és kitessékelt.

Úgy megdöbbentem, és még sanszom sem volt megkérdezni, hogy most akkor mi van a folyamatos fájással? Most akkor mozog-e rendesen a lábam? Kell-e kezelésekre járnom? Gondoltam, ez biztos természetes, hogy a műtét után kéthéttel még fáj a lábam, és még sokat kell pihenni, és a következő kontrolon majd erőszakosabb leszek. De rosszul gondoltam. A papíromra a doki annyit írt javaslatnak, hogy panasz esetén kontroll.

Gondoltam, nincs vész, majd másnap a háziorvossal megbeszélem a továbbiakat, mert folyamatosan fájt még a lábam. Az orvos meg sem nézte. Szólt az asszisztensének, hogy adja ki a táppénzes papíromat. Nagy kegyesen ezt a hetet még megadta. Hiába mondtam, hogy folyamatosan fáj a lábam, csak annyit közölt, hogy az idő majd meggyógyítja. Most itt tartok. Tök röhejes. Vagy mégsem?

S hol esett meg velem ez a nagy eset? Sajnos nem mondhatom el. Az új beutalási rend értelmében továbbra is ezt a vidéki kórházat kell felkeresnem minden bajommal, s szeretnék legközelebb is felébredni a műtét után!