ZETApress

hírportál

Arany Alkony, vagy sötét vég?

Szándékosan segítették halálba a lakókat az újpalotai Arany Alkony Idősek Otthona dolgozói a kétezres évek elején ? adta hírül a Hír TV Célpont és a Magyar Nemzet. A 40 éves épületben a ?70-es évek elején és a ?90-es évek végén magam is megfordultam, szerencsére nem gondozottként!

A négyemeletes, kétszárnyú épület 1972-73-ban 1000 fős munkásszállónak épült. A 43-as ÁÉV III. Fő-építésvezetősége 1970-től ?75-ig építette az Újpalotai lakótelepet, s jómagam ?72 májusától ?75. januárig a Lakatos részleg technikusa voltam. A panelek a Dunakeszi III. Házgyárból, a vasszerkezetek ? az általunk beszerelt erkély- és lépcsőkorlátok, valamint a liftgépházak ? a Fémmunkás Vállalat angyalföldi (Frangepán utcai) és ferencvárosi (Timót utcai) gyárából érkeztek.

1972-ben néhány hónapig együtt dolgoztam Újpalotán a velem egykorú Fliegauf Antal technikussal, aki elment onnan a Mosonyi utcába lovasrendőrnek. Fia, Bence ? aki mára híres filmrendező lett ? csak később, 1974. augusztus 15-én született. A Bánkút utcai szálló 1973. elején készült el, ahová Gazdálkodó utcai szállóból költöztünk át, az irodáink viszont ott maradtak. A Szentendrei úti I. Házgyár Óbudát és Békásmegyert, a Gyáli úti II. Házgyár a Füredi úti és a Kelenföldi lakótelepet építette fel, mi pedig az angyalföldi Csángó utcában és Csepelen is dolgoztunk. 1974-ben a IV. Házgyár is felépült a Budafoki úton, s újpalotai főépítésvezető odament gyárvezetőnek. Jómagam ?75-ben mentem át az Országos Mentőszolgálathoz, így a szállóról is kiköltöztem.

A rendszerváltozáskor aztán megszűnt a 43-as ÁÉV és a panelos építkezés. Megszűntek a munkásszállók is, így a Bánkút utcaira sem volt már szükség. A ?90-es évek végén vette meg a mostani vezetés. Már akkor is Fülöp Róbert volt az igazgató, én meg 1999 nyarán léptem be szakápolónak 90 napos próbaidővel, egyéves határozott idejű szerződéssel. A szociális gondozókat 25 ezer forintos fizetéssel ? ez volt akkor a minimálbér ?, míg minket, szakdolgozókat 35 ezres havi fixszel jelentettek be a 40 órás munkahétre. A gondozók és a részlegvezetők csak hétköznap nappal 8 órában dolgoztak. Mi szakdolgozóként másnaponként mentünk nappali, vagy éjszakai 12 órás műszakba. A jelenléti ívet a portán vezettük, melyet a rendészek ellenőriztek.

A korábbi 1000 fő helyett ötszáz lakóval számoltak, de a beköltözések csak akkoriban kezdődtek. A két oldalsó szárnyban laktak a fennjárók, az egyik oldalra hobbiállatokat ? kutyát és macskát ? is lehetett vinni. A lakószobák egy-két személyesek voltak, házaspárok is jöhettek. Középen egy újabb szárny is épült az elfekvőknek, betegszobáknak és rendelőnek. Nappal állandó orvosunk volt, míg éjszaka és hétvégeken ügyeletet kellett hívnunk. Az átépítés miatt nagy volt a házban a felfordulás. A műszaki vezető Tar János, a 43-as ÁÉV korábbi újpalotai fő-építésvezetője volt, akivel így 25 év múltán újra együtt dolgozhattam.

A beköltözők több millió forintot fizettek a halálig tartó lakhatásért, s havonta a nyugdíjuk 80%-át kellett befizetniük gondozási díjként. Ezért reggelit, ebédet és vacsorát kaptak. A nagy létszám és a kis ebédlő miatt az étkeztetés két turnusban történt. A reggeli, ebéd és vacsora 8-kor, 12-kor és délután 5-kor kezdődött, a második turnus délelőtt 10 után végzett a reggelivel, fél 3 körül az ebéddel, s este 6-kor a vacsorával. Kétféle menü közül lehetett választani, a kényelmesebbeknek ételhordóban a szobájukba vittük. Diéta is volt a cukorbetegeknek. Akkoriban készült a pincében az úszómedence, de a vizet még nem engedték bele.

Ottlétemkor még a lakóknál voltak a gyógyszerek. Az intézet orvosa felírta a havi adagot, ezt a személyzet kiváltotta, s átadta a betegnek. Már ekkor rebesgették, hogy egy ÁNTSZ-rendelet miatt ez megváltozik, s a nővérek fogják mindig kiosztani a napi adagot. Mivel én három hónap után eljöttem, a változás nem érintett meg. Néhány lakó viszont már akkor azon aggódott, hogy nem sokáig hagyják majd élni, mert kell a szobája az újabb beköltözőnek. Őket szenilis vénasszonyoknak-vénembereknek tartották, akiknek üldözési mániájuk van.

Minden szobában volt városi telefon, mely a nővérhívót is helyettesítette. Elég volt felvenni, pár másodperc múlva már riasztott is a nővérpultnál. Akkor is jelzett, ha valaki túl lassan tárcsázta otthoni szeretteit. Ilyenkor megszakadt a vonal, s helyette nálunk jelzett a készülék. Volt, aki így sosem tudta felhívni a családját, mert olyan lassan tárcsázott, hogy a készüléke minket riasztott.

Akadt jócskán felesleges külső riasztás is. Néhány hozzátartozó este 10 után hívta bennlakó rokonát, amikor az már az igazak álmát aludta. Mivel az idős ápoltak rendszerint altatót vettek be, nem ébredtek fel a telefoncsörgésre. A rokon azt hitte otthon, rosszul van a papa-mama, ezért minket hívott, hogy nézzük meg! Nekünk minden szobához volt pótkulcsunk, de ezt a portán kellett felvennünk, s csak a rendésszel együtt lehetett bemennünk. Mivel sok lakó a zárban hagyta belül a kulcsot, a póttal sem tudtunk bemenni. Az altató miatt viszont a dörömbölésünkre sem ébredt fel, ezért rá kellett törnünk az ajtót. Több ilyen éjszakai betörés részese voltam, de mindegyik vaklármának bizonyult, az aggódó rokon viszont sosem térítette meg az okozott kárt.

Akkor még nem volt lekerítve a Páskomliget úton az épület előtt a járdáig a jókora közterület, csak a kétezres évek elején birtokolta el az intézet az önkormányzattól. Sokan lenyúlásról, korrupcióról beszéltek akkoriban, de ebbe most ne menjünk bele! A hírek most ennél nagyobb disznóságokról szólnak, melyek a távozásom utáni időre esnek. Ma délelőtt arra jártam, s láttam, hogy a lekerített részen padok állnak, rajtuk az idős lakók üldögélnek. Remélem, hogy még sokáig megtehetik!

1 hozzászólás

Visszajelzések

  1. Siessen a munkahelyére! | ZETApress

Szóljon hozzá!