ZETApress

hírportál

A mi kis falunk járvány idején

Az egész világon terjed az új koronavírus. Mindannyiunkra hatással van, életünk több különböző területén. Hónapok óta figyeljük a híreket, mi történt Kínában, de az még annyira messze volt, hogy reménykedtünk benne, hátha ide nem jut el.

Míg csak távolról szemléltük, akárcsak egy filmet láttunk volna. Majd egyre aggasztóbb hírek és felvételek érkeztek már nem csak Kínából, hanem a világ minden tájáról. Minket sem került el, már itt van velünk is. Iskolák, óvodák, egyetemek, szórakozóhelyek, munkahelyek zártak be. Már nem is tartom elképzelhetetlennek, hogy én is úgy védekezzek a vírus ellen, ahogy a tévében látott, tőlünk több ezer kilométerre élő emberek.

Legtöbbünk otthon ragadt, sokan iskolás, óvodás gyerekekkel bezárva a négy fal közé. A szerencsésebbeknek jutott egy kis kert, vagy egy darabka természet a közelben. Ilyen közösségünk itt, Pilisborosjenőn is, Budapesttől alig pár kilométerre lévő pici zsákfalu. Az, hogy otthon ragadt ennyi ember, egyrészről nehézséget jelent a gazdaság számára, de vannak pozitív hozadékai is. Picit talán lelassulunk, átértékelünk dolgokat, az életünket.

Kisközösségek ilyen nehéz helyzetben jól össze tudnak fogni és egymást segíteni. Ezen a négyezer fős településen nagyon sok tenni vágyó, természethez közel álló fiatal család él, akik szerintem példamutató módon szerveződnek. Itt alakult meg például a Kenyérke közösség. Ennek tagjai olyan helyi háziasszonyok, akik kovászt készítenek, azt másoknak tovább adják és tanácsokkal látják el egymást. Online közös sütést is szerveznek, hogy minél jobban át tudják adni egymásnak kenyérsütési tapasztalataikat. Többen kezdenek el tyúkot tartani, így saját házi tojáshoz jutnak, illetve tudnak másoknak is adni belőle. Az idős rászorulóknak önkéntesek vásárolnak be, illetve váltják ki a gyógyszereiket, hogy ne kelljen elhagyni a házukat, ezzel is csökkentve a fertőzésveszélyt.

A helyi pékség elkezdte megszervezni a házhoz szállítást, hogy még kevesebb embernek kelljen elhagyni az otthonát, és egy helyen összetömörülnie. A helyi kisboltban minden vásárló után lefertőtlenítik a kosarakat és egyszerre csak egy ember tartózkodhat bent. A könyvtár olvasnivalót szállít házhoz, nemcsak könyvtári tagoknak – fiataloknak kötelező olvasmányt, időseknek gyógyszert kiváltva, bevásárolva a szellemi táplálék mellé. A helyi kisvendéglő nemcsak ebédet szállít ki, hanem felveszi a kifli- és gyógyszerrendelést is.

A helyi orvosok segítik egymást és a közösség más tagjait is: adnak tanácsokat a lakosságnak, védőfelszerelést az önkormányzat dolgozóinak, védőnőknek, pedagógusoknak. Az egyházak helyi képviselői hiány- és társaságpótló telefonvonalakat létesítenek, hogy meghallgassák a beszélgetésre vágyókat – függetlenül vallásuktól, felekezetüktől. A digitális oktatási rendre áttért helyi iskola felméri és számítógépekhez segíti azokat a diákokat, akiknek korábban nem voltak meg az új távoktatáshoz szükséges eszközeik – önkéntesmunka segítségével új életre kelnek már használaton kívüli gépek, nyílt forráskódú operációs rendszerekkel. Maszkot készít a könyvtáros, a dadus, a varrónő, hogy legyen a falunak.

Szintet lép az empátia: egymást segítő adatbázis jött létre, ahol a szolgáltatást, terméket kínálók és keresők könnyebben találhatnak helyben egymásra. A szomszédok átszólnak a kerítés felett, beszélgetnek egy kicsit, tudva, hogy valószínűleg a szomszéd lesz az első, legközelebbi személy, akinek segítségét kérhetik, akire számíthatnak. Jobban odafigyelnek az emberek egymásra.

Nagyon fontos lenne, ha a most kialakult jó szokások közül sok megmaradjon később is, ha már túl leszünk ezen a nehéz időszakon. Többet játszanánk gyermekeinkkel, többet mennénk kirándulni a természetbe. Nemcsak virtuális valóságot építenénk magunk körül, hanem kiránduló, faluszépítő közösséget. És emellett mindazt, ami ezt támogatja: természetközeli turistaházat, vízelvezető árkokat, élhető közösségi tereket.

Otthon többször sütnénk kenyeret, vásárolnánk helyi terméket, olyan termelőktől, akiket még ismerünk is. Tudatosan nem új-zélandi almát tennénk bevásárlókosarunkba, hanem hazait, minél inkább helyit és ökot, azaz káros vegyszerektől mentes élelmiszert. Kevesebb terméket szereznénk be a szupermarketekből. Inkább saját kertünket ásnánk fel és vetnénk be, illetve közvetlenül a helyi termelők áruit keresnénk – ezzel csökkentve környezetünk terhelését is.

Igyekeznénk inkább belföldön nyaralni, akár a tömegturizmus szokásos célpontjain túl felfedezve szűkebb régiónkat. Utazásszervezéskor figyelhetnénk arra, hogy kevesebbet repkedjünk a kontinensen belül, inkább élvezve a lelassulást, nyaraláskor is használnánk a kontinens vasútjait. Fiatalok nem a kontinens évente változó nagyvárosának fesztiváljain felejtenék el az egész éves hajtást, hanem egy menő Kárpátokat érintő vagy bükki gerinctúrán, akár egy élmény- és adrenalin-gazdag Rába vízitúrán töltődnének fel. Nem repülnénk el egy csésze kávéra egy másik országba, csak mert összejöttek a légitársaságtól kapott bónuszpontok, s oda volt olcsó a repülőjegy. Figyelnénk arra, hogy óvjuk a Földet, hiszen ez az otthonunk. Ha tönkretesszük, nem lesz élhető sem nekünk, sem a gyermekeinknek.

Ez a mostani válság számomra erős figyelmeztetést jelent arra nézve, hogy a világ nagyon rossz irányba tart. Tekintsünk erre a válságra most úgy, mint egy lehetőségre: a válságból való kilábalással egy új és helyes útra térhetünk, sokkal jobban tisztelve a természetet és egymást. Próbáljuk meg! Ha sikerül, nemcsak gyerekeink élhetnek majd meggyőződésem szerint egy jobb világban, de közösségeink is ellenállóbbak lesznek egy esetleges jövőbeli válság esetében.

Szóljon hozzá!