ZETApress

Ma 30 esztendeje, hogy 1989. július 6-án csütörtökön délelőtt elhunyt Kádár János a Kútvölgyi Úti Állami Kórházban. Aznap délelőtt rehabilitálta a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa az alig 20 nappal korábban, június 16-án pénteken a Hősök terén tízezrek előtt újratemetett Nagy Imrét és mártírtársait.

Ma délelőtt az 1989. december 17-én megalakult Magyar Munkáspárt a Kerepesi temetőben tartotta szokásos évi megemlékezését Kádár János és 3 évvel később elhunyt özvegye, Mariska néni sírjánál. A Himnuszt követően a kulturális programról a Mohorai Népdalkör Menyecske-kórusa gondoskodott. Háromszor álltak a mikrofonok elé, s mindannyiszor katonadalokat énekeltek.

Két fiatal szónok, a 33 éves ózdi Korondi Péter és az ezredfordulón született Pike Péter értékelte a múltat és jelent, az előbbi a vidéki munkanélküliek, az utóbbi pedig a mai fiatalok szemével. Mindkettőjük véleménye az volt, hogy Kádár idején biztos sokkal jobban élhettünk, s szüleinknek a mostaninál jobb gyerekkoruk lehetett.

Thürmer Gyula pártelnök Kádár értékelését 1956-os szerepével kezdte. Akkor nem az 1989-es rendszerváltó hangulat uralkodott, a nagyhatalmak nemrég osztották fel egymás között Európát, s minket a szovjet érdekzónába soroltak. Kádár felismerte, hogy Szovjetunió nem engedne át minket, s hiába állomásoztak az amerikai csapatok Nyugat-Németországban, sosem kapnának parancsot Magyarország megvédésére. Amerika csak uszított minket, de tétlenül nézte küzdelmünket. A szovjet csapatok behívásával Kádár a legjobb utat választotta, elkerülve ezzel, hogy később a szovjetunió tag-köztársaságává váljunk, hiába voltak Hruscsovnak ez irányú tervei!

Később is igyekezett a magyarok érdekeit nézni a szovjetekével szemben, mert az 1968-as csehszlovákiai bevonulásunkat nem tudta ugyan elkerülni, de 1980-ban Afganisztánba nem kellett bevonulnunk, s regnálása 32 évében a magyar katonának nem kellett külföldön harcolnia. Itthon a nemzeti ipar virágzott, a Vörös Csillag Traktorgyár, a Május 1. Ruhagyár, a Nádudvari Állami Gazdaság, a Bábolnai és a Mezőhegyesi ménesek mind hazai kézben voltak, míg a jelenlegi iparunk ? például autógyáraink ? a külföldi tőkéseknek termelik a profitot. Mi lesz velünk, ha ők kivonulnak, mert vagy tönkremennek vagy máshol olcsóbb munkaerőt találnak? Miből fog a magyar munkás megélni, miből tartja el családját?

Kádár idején a tudás volt az érték, ma a vagyon, s amíg akkor bárki tanulhatott, addig ma csak az teheti meg, akinek pénze van! Ózdi szónokunk is azért hagyta abba felsőfokú tanulmányait, azért lett diploma előtt álló munkanélküli, mert nem volt pénze tanulmányai folytatására. Szerencséjére május elsején elvtársakra talált az ózdi majálison, azóta már megkapta a tagkönyvét, sőt hozott magával még egy embert a pártba!

Kádárt 1989. július 14-én pénteken, négy héttel Nagy Imréék újratemetése után temették el, s a tömeg akkor is olyan hatalmas volt, mint négy héttel korábban a Hősök terén. A ravatal a Duna parti Fehér Házban, az akkori pártközpontban volt. Eredetileg csak 13-án csütörtökön róhatták volna le a tisztelők a kegyeletüket, de akkora volt a tömeg, hogy péntek délig hömpölygött. A temetőben is több tízezren búcsúztunk az elhunyt államférfitól, ma délelőtt viszont százan is alig lehettünk és egy sajtómunkással sem találkoztam.

A 45 perces megemlékezés végén egy-egy koszorút ? összesen nyolcat ? helyeztek el a sírnál sorrendben a Munkáspárt elnökségi tagjai, valamint a Nógrád, a Komárom-Esztergom, a Borsod-Abaúj-Zemplén, a Pest, a Fejér, a Hajdú-Bihar és a Bács-Kiskun megyei pártszervezetek delegáltjai, majd az egyéni virágok elhelyezése után közösen elénekelhettük az Internacionálét. A vörös inges megemlékezők hazaindultak, hogy megkezdjék felkészülésüket az őszi önkormányzati választásokra.